Cseri Miklós, Balassa M. Iván, Viga Gyula szerk.: Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében - A Miskolcon 1989. május 15-16-án megrendezett konferencia anyaga (Miskolc; Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Herman Ottó Múzeum, 1989)
Gunda Béla: A kulturális áramlat, a társadalom és az etnikum szerepe az Északkeleti-Kárpátok építkezésében
a különleges jogállású személyiségek építményei s kiterjedtebben csak az erdők visszaszorulása miatt gyökeresednek meg (Bakó 1978:61-66; Selmeczi Kovács 1976:119-121). Kőfaragók dolgoztak Erdőbényén is, ahonnan főleg kapuk, vályúk és más kisebb készítmények kerültek el a szomszédos falvakba (pl. Bodrogkeresztúr, Bodrogkisfalud). Ez a kőfaragó tevékenység feldolgozást érdemelne. Úgy gondolom, hogy a kőépítkezés jelentkezését igen világosan Cseri M. fogalmazta meg, amikor a Szuhavölgy építkezésének ismertetése során azt írta, hogy „a nemesek és parasztok közti különbséget az építőanyagok terén éppen a kő és a tégla esetében lehet legjobban megfogni . . . követ csak a vagyonilag jól megalapozott nemes tudta megvenni, a kőház felépítéséhez a szükséges kvalifikált munkaerőt is ő tudta megfizetni". Mindehhez még olyan hagyományos paraszti tapasztalat is járult, hogy a faház melegebb, mint a kőház (Cseri 1987:51). Az építőkövet, hasonlóan, mint a tetőfedő palakövet, amelyet a Bán-völgyi bányából a múlt század közepén Miskolcra, Egerbe és Pestre is hordták. A nagyvisnyói két „kőzsindelyfedő" nem a parasztságnak dolgozott (Fényes 1851:307). Az Északkeleti-Kárpátokban a kő a pásztorkodási régiókban tűnik fel. Gyakran még az erdőhatáron belül is építenek kőkunyhókat. így a lemákok lakta Magurában a nyári juhistállókat kötőanyag nélkül szabálytalanul faragott homokkődarabokból építik (Reinfuss 1969:312). Szórványosan találkozunk kőfalú kunyhókkal a Lengyel-Tátrában s a szlovák-morva határvidéken (Smiafowski 1959:7; Plessingerová-Vafeka 1973:204-205). Tudjuk, hogy az Északkeleti-Kárpátokban az ukrán legelőtársulat intézkedésére az ökörpásztorok részére építettek kőkunyhókat (Kubijovyc 1937:69). A kőépítkezés a 18. század végétől feltűnik Szlovákia délnyugati részén (Hont, Nógrád, Frolec-Vafeka 1983:86), de kőházak, kamarák pl. Trencsénben is előfordulnak (5. kép). Sajnos, az etnográfusok nem vizsgálták részletesen a gerendafalú pásztorkunyhók kötéstechnikáját, amely-egyes lengyel figyelmeztetések nyomán - etnikai sajátságokat és történeti fejlődést is takarhat (Smiafowski 1959:812). Legbiztosabban azonban etnikum jelző a cölöpökön álló sajtszárító komarnyk, amelynek igen sok változata van. Éppen úgy megjelenik az Avasságban (6. kép), Máramarosban, mint Liptóban és másutt. Az építmény valószínű, hogy a vlach pásztorok vándorútját jelzi, noha a terminológiai jelentésváltozásokon ment át (a kérdéshez I. Cranjalá 1938:315; Podolák 1966:233). Schier Br. azt írja, hogy Kárpátukrajna keleti részén a gazdasági épületeknél az 1930-as években még az úgynevezett socr?a-tető uralkodott, de előfordult a lakóházaknál is. Munkácstól nyugatra csak a gazdasági épületeknél tűnik fel. Kassa vidékén már csökkenőben van. Morvaföldön a csűröknél találkozunk a soc/ia-tetővel. Korábban ez az ősi tetőszerkezet cseh, morva és sziléziai, lengyel területeken is ismeretes volt. Bizonyára régebben Csehországban a szarufás tető a tehetősebbek előjoga volt. A socfra-tetőnek az átalakulása szarufás tetővé - Schier Br. szerint - német kultúrbefolyás eredménye s a szarufás tető a 13. századtól mindinkább terjedt kelet felé (Schier 1966:54). A folyamatot igen nehéz nyomon követni. Az bizonyos, hogy a szarufás tetőnek olyan fejlett változatai vannak, amelyek magas szintű ácstechnikát igényelnek. Ezt a kérdést nem kívánom itt bolygatni. Úgy látom azonban, hogy Schier Br.-nak a socha-teiő elterjedésére vonatkozó megállapítása kétes. Forrása valószínű téves adatot közöl. (A kérdéshez tartalmas
