Cseri Miklós, Balassa M. Iván, Viga Gyula szerk.: Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében - A Miskolcon 1989. május 15-16-án megrendezett konferencia anyaga (Miskolc; Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Herman Ottó Múzeum, 1989)
Gunda Béla: A kulturális áramlat, a társadalom és az etnikum szerepe az Északkeleti-Kárpátok építkezésében
a megtrágyázott s megmúveletlen földben nagy mennyiségben nő a Rumex alpinus. Ennek levelei levesféle készítéséhez nyújtanak lehetőséget (Kubijovyc 1937:66-70; Podolák 1966:276-284). Kárpátalja nyugati részén az 1930-as években a geográfus Kubijovyè W. a zymarkak hiányáról beszél. Podolák J. két tartalmas tanulmányban is foglalkozik ezeknek a téli szállásoknak a kérdésével s azt mondja, hogy lényegében Szlovákia egész területén megtaláljuk a juhok téli szállását (zimovisko, mrazlisko, kotelnica stb.). Kutatásai azonban Közép-Szlovákiára vonatkoznak. A szarvasmarhának ilyen szállásokon való teleltetése újabb. Ezekből a téli szállásokból - hasonlóan, mint a huculoknál - idővel állandóan lakott szórványtelepülések alakulnak ki ( 1. kép). Ezeket a szlovákoknál laz, kopanica, dvor néven ismerjük. A juhok ilyen teleltetését Breznobányán 1630-ban említik [Podolák 1969:323-344). Podolák J. tanulmányában szól a lengyel és a román pásztorkodó falvak téli szállásairól is. Ilyen állandó lakóépületté fejlődő téli szállások (kaszoj) Észak-Erdélyben a magyaroknál is ismeretesek (Gunda 1941:230-246. 2. kép). A szlovákoknál a nyári legelőkön az állattartó (tehén, kevés számú juh) szállásokból is kialakulhattak állandó települések. Az ilyen szállásokat Trencsénből Bednarik R. és Podolák J. munkáiból jól ismerjük. Magam is tanulmányozhattam ezeket a részben pusztuló, részben az állandó szállás irányába fejlődő épületeket (chol'varek, 27. kép). Liptóban kraviarka, Gömörben sopa, mastal', Vágbeszterce vidékén bacov néven ismertek. A különböző típusok funkciója, tagolódása, a téli és nyári állattartás egymáshoz való viszonya, a földműveléssel való kapcsolata szempontjából lehetetlen megfelelően csoportosítani őket. Az Északkeleti-Kárpátok déli peremén megmaradt a kétségkívül nagy múltú barlanglakások különböző fejlettségű formája. Fennmaradásukat éppen úgy magyarázhatjuk valamilyen ismeretlen gyökerű hagyománnyal, mint a gazdaságtársadalmi viszonyokkal. A Bükk falvaiból tartalmas tanulmányban ismertette ezeket Bakó Ferenc (Bakó 1977). A barlanglakások túl terjednek a Bükk vidékén. Telkibányán (Zempléni-hegység) a tufába, löszbe nagyszámú pincét, éléskamrának, konyhának szolgáló helyiséget vágnak, „lakni azonban nemigen szoktak bennük" (Hézser 1921:9). A faluban 1974ben még olyan tufába vájt barlangi helyiségek maradványait találtam, ahol a falak meszeltek, festettek voltak s a korábbi állandó lakás nyomait viselték magukon (3, 4 kép). 1 Területünkön a fő építőanyag a fa, noha más anyagot is felhasználtak az építkezéshez. így a követ, a tetőfedéshez a bányászott palát. A kőépítkezés jellemzésére Bakó F. és Selmeczi-Kovács A. megfigyeléseiből emelem ki, hogy a Mátra-Bükk térségében a lakóház, a csűrök építésénél a kő nem volt jelentéktelen. A 18. század elejéről kőfaragó központokról is tudunk. A demjéni kőfaragók ablakkeretei lekerülnek az Alföldre Átányig, Mezőtárkányig. Tudunk arról is, hogy a 18. század végén Felsőszóláton a kő kitermelését mecenzéfiekkel végeztetik. Természetesen a kőházak az armalista nemesek és 1. A barlanglakások további kutatást érdemelnének. Ismerünk barlanglakásokat a Szilágyságból is (3. kép). A dunántúli löszfaiakban mélyített helyiségek vizsgálata is idetartozik. Ezekre többször utal Kogutowicz K. (Dunántúl és Kisalföld I. II. Szeged 1930.1936) is. Ma is lakott barlangiakások vannak a titeli löszplató falába (4. kép). A horvát s általában a balkáni barlanglakásokról jól tájékoztat Bosnjak M. tanulmánya (Priroda XXVI. Zagreb 1936).
