Kopacz Mária: Lebegő valóság (Szentendre, 2011)

LEBEGŐ VALOSAG Ha be akarunk lépni Kopacz Mária festői világába, köznapi gondolkodásunkat és értékrendünket jobb, ha a küszöbön kívül hagyjuk, mert a racionalitással itt nem sokra megyünk. A képzelet, a látomások, a víziók, álmok, mesék és mítoszok, egyéni és kollektív tudatalatti emlékképek labirintusaiban való eligazodást keresni sem érdemes. Rá kell hangolódni erre a téren és időn kívüli világra, ahol nincs perspektíva és horizont, nincs elől és hátul, lent és fent, ahol színes kavalkádban áramlik, lebeg, kavarog minden ok és cél nélkül, szertelenül. A magát teljesen felszabadított alkotó fantázia nem ismer határokat és korlátokat, sem tartalomban, sem kifejezési eszközökben. így aztán nem meglepő, hogy semmi nem az, mint aminek a megszokás alapján első pillantásra vélnénk, mert ebben a képi és színvilágban minden új értelmet, szimbolikus tartalmat és üzenetet hordoz, minden mindennel kompatibilis. Ezt a boldog, színes ős-káoszt a történés és cél nélküli állandó mozgás, szabad áramlás uralja. A festményeket olyan organikus, képzelet-szülte teremtmények népesítik be, amelyekben állati, növényi és emberi létállapotok szervesülnek egymással. Az emberfejből kiágazó növényi formációk, a levegőben kézzel és lábbal úszó óriáshal, a szárnyas róka, vagy a testetlen fejek láttán se nem lepődünk meg, se nem borzadunk el. Sőt, mintha mindezek ismerősek lennének valahonnan. Talán abból a tudatállapotból, amivel valaha mindannyian rendelkeztünk, gyerekkorunkban még birtokoltunk, majd „útközben", a tanult felnőtté válás során elvesztettünk. Az erdélyi, marosvásárhelyi születésű Kopacz Mária művészi pályafutását grafikusként kezdte, s már sok szakmai elismerést, hazai és külföldi kiállításokon való részvételt tudhatott maga mögött, amikor a nyolcvanas évek végén elkezdett festeni. Grafikusi vénája azóta is megmutatkozik képein. A vonal, a rajzosság nála nem a festményt előkészítő, annak alárendelt alkotói fázis. Ellenkezőleg: ő ezzel teszi fel rájuk a koronát. Úszó, lebegő, szabadon áramló, cikkázó, minden megszokott elvárásnak fittyet hányó teremtményeit lendületes, hol erőteljes, máskor lehelet finom vonalvezetései kiemelik, karakterizálják, keretbe foglalják. Képei egyszerre sugároznak határozottságot és ösztönösséget. Az előbbi a festés-technikai megoldásokat, az utóbbi a tartalmat jellemzi inkább. Kopacz Mária hagyja belső világát szabadon, parttalanul felszínre jönni, de látvánnyá már biztos, határozott kézzel formálja. Érződik minden müvén, hogy élvezi ezt a varázslást, örömét leli a képteremtésben, szereti saját lényeit, s időnként talán maga is meglepődik azon, ami vagy aki visszatekint rá. Átvitt értelemben. Mert a Kopacz-képek szereplőinek nincs tekintetük. Vagy álarc fedi arcukat, vagy szemük ugyan van, de nincs pupillájuk, s így tekintetükkel nem tükröznek semmilyen érzelmet. Mégsem közönyös lények. Egy visszafogott mosoly, egy kifejező kéztartás, a testbeszéd gesztusai sok mindent elárulnak. Kopacz Mária képi világa egyszerre rejtőzködő és kitárulkozó, sohasem érzelgős, finom humor, átütő életszeretet és optimizmus árad belőlük. Török Katalin