Szonda István (szerk.): A PARASZTI POLGÁROSODÁS TÁRGYI VILÁGA (Nemzeti jelképek a magyarországi tájházakban) (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)

Új gazdálkodási módok és eszközök A 19. század második felétől a nagybirtokok mintájára a nagyobb paraszti gazdaságokban is váltógazdálkodást folytattak. A folyószabályozások nyomán az 1860-70-es évekre a legelő- és szántóterületek visszaszorulása, a gabona iránti kereslet növekedésével a szántóterületek jelentős kiterjedése határozta meg a falusi gazdálkodást. A búza, kukorica kialakuló monokultúrája nyomán a szántóföld megművelésének legfontosabb eszközévé az eke vált. Az új ekéket előállító kovácsok közül a leghíresebb a kalocsai származású Vidacs István volt, aki 1843-ban Pesten megalapította a gazdasági gépgyárát. Az itt gyártott Vidacs-ekék nagy hírnévre tettek szert, használatuk az egész országban általánossá vált. A paraszti gazdálkodásban a gépi cséplés megjelenése is gyökeres változást hozott. A kézzel hajtott cséplőgépeket a tehetősebb gazdák és a paraszti társulások meg tudták vásárolni. A járgányos lóhajtású cséplőgép szerkezete szinte megegyezett a kézi hajtásúéval, csak a legnehezebb munkát már két-négy ló végezte. A tüzes gépeket az 1860-as évektől a nagybirtokokon kezdték egyre nagyobb számban használni. Az első példányai Angliából és Németországból származtak. Néhány évtized után külföldi minták alapján a magyar gépészek elkezdték gyártani, s mivel igen hatékonyak voltak, gyorsan elterjedtek, hiszen néhány év alatt megtérült az áruk. A kézi aratás a modernizációs folyamatok ellenére azonban még évtizedekig, a 20. század első feléig meghatározó maradt a paraszti gazdaságokban. Szélmalom (Kiskundorozsma) Faeke (Mezőgazdasági Gépmúzeum, Mezőkövesd] 30