Szilárd Klára: UTAK A TÉRBEN (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2006)

SZILÁRD KLÁRA VASSZOBRAI Nem nehéz kimutatni, hogy az idők folyamán - a rozsdamentes acéllal szemben - a rozsdás vashoz a pusztulás, az elmúlás képzete kapcsolódott. A magyar közelmúltból számunkra először Fejes Endre Rozsdatemető című regénye ötlik elő, hozzá kapcsolódik kaotikus képi világa miatt Juhász Ferenctől a Tenyészet országa, később Krasznahorkai László Sátántangója, a festészetben pedig mindenekelőtt Csernus Tibor Újpesti rakpartja, ahol a gazdagon megmunkált faktúra a televényt a hulladékkal és a rozsdás vassal a felismerhetetlenségig összemossa. Az 1960-as éveknek ez a pusztuló, de valahogy mégis buja „általános masszája", mely Magyarországon a „szürnaturalizmus"-ban találja meg művészeti kifejeződését, a világ másik részében újra dinamizmussal telítődik, s a pop artban megszületik a roncstelepektől az olvasztókohókig vándorló vas és acél új esztétikája. John Chamberlain lazán, vagy César sokkal szisztematikusabban összepréselt („compression") autóroncsaiban egy nagy erővel történő gépi alakítás lehetőségei bontakoznak ki, Jean Tinguely vagy Bernhard Lüginbühl ócskavasból összebarkácsolt mobiljai az indusztriális és a posztindusztriális társadalom automata bohócainak tekinthetők - hozzájuk csatlakozik Magyarországról egy-egy Haraszty-, Galántai- Móder Rezső-munka (MÉH-telepről összegyűjtött alkatrészekből vagy éppen a dunaújvárosi vasszimpozion termékeként). Megint új fejezetet képzett a vas, az acél és a rozsda esztétikájában Richard Serra minimal artja, a hatalmas hengerelt lemez installációk egy része az arte povera jegyében kapta meg rozsda sajátos amortizációs lírai akcentusát. Magyar megfelelője, Trombitás Tamás vaskohászatból erőt merítő installációs művészete ezt a lírát már-már az alkímia és az ezotéria világába emelte. A Műcsarnok 1999-ben rendezett Fémjelzés című nemzetközi kiállítása térbeli (és egyúttal hangzó!) rajzoknak tekintette a vasból és az acélból kialakított kompozíciókat - függetlenül attól, hogy felületükön megjelent-e a rozsda vagy sem. Ezen a kiállításon már szerepeltek Szilárd Klára munkái is. Mint az említett „vasművészeti" tendenciákat, úgy Szilárd Klára szobrait sem lehet elképzelni a ready made és az objet trouvé immár közkeletűvé vált elveinek elfogadása nélkül. Nem mintha a művésznő eddigi munkássága az európai izmusok törzsfejlődését követte volna. Egész művészete ösztönös igazodás és szubjektív válogatás az absztrakció, a nonfigurativitás, a stilizálás és az informel között, miközben minduntalan visszatér szemléleti bázisához, a természeteívűséghez. Vasszobrai, melyeket 1986tól készít, olyan paradox absztrakt kompozíciók, melyek nagyon is konkrét vashulladék darabokból vagy tárgyakból, eszközökből állnak, de az alkotórésze eltűnő félben van, hogy egy-egy informel sűrítménnyé vagy kvázi- természetes képződménnyé álljon össze. Ez az alkotói-keletkezési folyamat különösen a szép szentendrei szoborkertben tanulmányozható, melyet Szilárd Klára 1995-ben vásárolt meg. A fémtárgyak elvesztik eredeti funkciójukat, szobrászi nyersanyaggá válnak, új összefüggésbe kerülnek és visszakerülnek a még átfogóbb környezetbe, a növények és fák közé. Talán ennek az állapotnak az „előérzete"-ként fogható fel néhány 1975-ös rajza és festménye, Gépek a tengerben címmel. Nem egyszerűen az elmúlás hangulatának melankolikus és szürrealisztikus felidézése ez a tárgyi metamorfózis, hanem inkább a természetbe visszatérés utópiája. Szilárd Klára szobrainak nincs sem poénjuk, sem egyértelmű jelentésük. Értelmezésük hasonló lehet, mint ahogy a fotó- vagy a mozgófilmes montázsnál megfigyeljük, miként áll össze két vagy három részletből egy harmadik vagy negyedik új egész. Érdemes megfigyelni, miként interpretálja Szilárd Klára müveit egyik méltatója, Pierre Brisset: „összegyűjtötte a kis ócskavasdarabokat egy vasudvarban, a rozsdás fémdarabkákat a hulladékgyűjtőben, egyenes vagy görbe vaspálcákat, acélcsöveket, síndarabokat, törött fűrészlapokat, karikákat, rugókat, csapszegeket, szegecseket, lapátokat, vasvillákat, épületvasalásokat és (lyukas varsákat [?]) összetört, befoltozott Isten tudja miket!" Tegyük hozzá a felsoroláshoz: rácsokat, kereteket, tüskéket, (kút)kerekeket, abroncsokat, küllőket, állványokat, oszlopokat, ollókat, szögeket, csavarokat, csavarkulcsokat, tengelyeket, tárcsákat, fogaskerekeket, lemezeket, spirálokat, láncokat, dugattyúkat, ketreceket, drótokat és huzalokat, csapokat, Dexion-Salgó elemeket, hengereket, reszelőket, satukat, bilincseket, vázakat, ásókat, mérlegeket, kosarakat, pántokat, betonvasakat, tartórudakat, szalagokat, dobokat, gereblyéket... Gépeket, szerszámokat, eszközöket, konstrukciókat, szerkezeteket - mindent, amit egyáltalán vasból lehet készíteni vagy gyártani. A szobrászati jelentésképz(őd)és irányába mutatnak a leírásnak azok az elemei is, melyek a szobrász tevékenységét részletezik. Ismét Pierre Brisset szavaival élve: „üt-vág, darabol, vasfürészel, kikalapál, görbít, kerekít, présel, szegecsel, hegeszti a fémet..." „A gépezeteket a legnehezebb darabokból összerakta, kikalapálta, pöröllyel összezúzta... Hosszú, rideg vasrudakat keresztez egymással..." Egészítsük ki e listát: hajlít, lyukaszt, vág, szerel, illeszt, összerak, sorol, felállít, lefektet, elhelyez, csavar, tömörít... Asszociálhatunk különös élőlényekre, dzsungelszerű fonadékra, fatörzsekre és kaktuszokra, indákra és liánokra, egzotikus virágokra, szörnyekre és állatokra, szöcskékre és sáskákra, csontvázakra, de antropomorf lényekre és robotokra is. Ha ezeknek a fogalmaknak a hálójában írjuk le Szilárd Klára képi világát, nem lényegtelenné, de felületi kérdéssé válik, hogy milyen mértékben rozsdásak a szobrai. 3