Sz. Varga Ágnes KABÓ: MEGNYÍLÓ FÉNYTEREK (Kiállítási katalógusok - Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2006)

A MEGNYÍLÓ FÉNYTEREK FELÉ • Sz. Varga Ágnes Kabó, bár a '80-as évek közepétől Pomázon él és dolgozik, mégis szentendrei művésznek számít, hiszen itt született, itt érték az első meghatározó élmények és benyomások, itt eszmélkedett, itt teljesedett és formálódott ki alkotószemélyisége, jelleme. Tehát emlékei, ideáljai, barátai és művészi kapcsolatai leginkább Szentendréhez kötik őt. így szinte törvényszerű, hogy kezdetben a középkori romjain és romjaiból újjáépülő kisváros szuggesztív látványelemei - mediterrán hangulatot árasztó, zsúfolt, zegzugos utcái, udvarai és tetői, késő barokk és klasszicista templomai, kálváriái, keresztjei, építészeti motívumai - erős hatást gyakoroltak megigazulását kereső művészetére. Az utóbbi néhány évben lassú fordulat következett be Sz. Varga Ágnes művészetében, ugyanis újabb pasztellképeinek és grafittal, szénnel készített munkáinak legfőbb jellegzetességét a meditativ lecsendesedésben találhatjuk meg. Mai témáit tehát nem a látványvilágból származtatható, felzaklató emlékképeiben, hanem az önemésztően fájdalmas látomásoknak hátat fordító, elmélyült szemlélődésben, a csendes lélek sötét tárnákban bolyongó, fényre áhítozó kutakodásában leljük fel. Jobban mondva Sz. Varga úgy alkot, mintha lehunyt szemmel vizionálna egy belsőleg tárulkozó, tárgyát kereső, majdnem tárgynélküli, imaginárius új világot. Nézése tehát olyan, akár a látását sutba dobó, vakot játszó emberé, aki belső életének sűrített képkivetítésével egyetlen alaplátomás újra és újra visszatérő variációiba tömöríti a bonyolultnak tűnő egyetemes valóság és az egyén viszonyának lényegét. Azaz mindig egy-egy lecsupaszított tematikájú, embernélkülien üres tér-időhelyzet általánosítható költői képbe költözteti, vizionálja lelkének, érzéseinek, gondolatainak végső soron egy világgá váló, egy mindenséget alkotó legmélyebb titkait. Olyan ez, mint amikor az ember a maga teremtette sötétkamrájában ülve megpróbálja meghatározni és megragadni az univerzumban elfoglalt helyét, helyzetét. Ezért képnélküli töprengései, Istenre (?), belső tűzre (?) összpontosító tűnődései során réseket vág magának az egzisztenciális rejtelemként reáboruló sötétség falán, hogy értelmezhető segédeszközöket, irányjeleket találjon magának a börtönből való kijutáshoz. A réseken keresztül misztikus fényjelenségek szűrődnek be a tudatalatti világ vaksi kazamatáiba, amelyeknek élesen felragyogó fénypászmái, geometrikus vályúkba csalt sugárzó fényitalai átjárják a koromsötétségbe zuhant lélek tárnáinak legmélyebb zugait. Derengő termek és sejtelmes terek tárulkoznak fel előtte; ablakok és ajtók nyílnak ki, résekre, amelyeken át megindulhat a szellemi lélek a szintúgy sejtelmes és rejtelmes, a titokzatos Fény mint végcél irányába. Az Sz. Varga Ágnes Kabó-féle kép tehát nem korommal fedett ablak, melynek fekete bársonyába, ha réseket kapar az ember, a való világ tájai nyílnak ki előtte; se nem szurokkal lekent tükör, melynek kátránymoszatjába, ha ujjnyi vagy tenyérnyi széles utakat húz az ember, a saját arcának részletei tekintenek vissza reá. A Kabó-féle kép nem leírja, nem ábrázolja, nem visszatükrözi a rajtunk kívül álló káprázati világ jelenségeinek részleteit, hanem ezeken áthatolva, egyenesen ránk szabadítja az igazi, a közvetlen, az esszenciális tudást mint lényegi metaforát. Ezért a Kabó-féle kép olyan, mint egy beavatási tárgy: beavat bennünket az éltető titkok mélységeibe. Olyan, mint egy közvetítő közeg: nyílegyenesen röpíti tekintetünket, személyiségünket, szellemi lelkünket a végső színhelyek nagy közös számon kérő színpadaira. Olyan, mint egy visszautasíthatatlan szellemi kaland, mely a lélek pontos célba érkezéséről hivatott gondoskodni. S olyan, mint egy lázító szabadító, mely felszítja bennünk a vágyat a színről-színre történő látás megtapasztalására, a mellébeszélés nélküli végső találkozásra. A Kabó-féle kép természete tehát kettős, mint az árnyképé, ahol mindig szemből, a kiemelt sötét motívum „fala" vagy fekete aurája mögül tör ránk a fény. S ez a fény hol sárgán, hol narancsos vörösen izzik, mint a tisztítótűz vagy a poklok hevesen lobogó lángjai; hol aranyos gyapjúként ragyog, mint a mezőkre vagy a füves domboldalakra hajló angyalfejek glóriás hajfürtjei; hol meg feltölti világával a résre nyitott szobaajtó mögötti teret, mint áram a Csontváry Jajcei villanymű éjjel című képén az erőmű telephelyét; hol meg csak vékonyan elődereng a sejtelmes és vaksi űrből, mint a múló holdfogyatkozás sötét hasán kirajzolódó gyémántsarló... Novotny Tihamér 3