Bereczki Ibolya - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 28-29. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2017)
PALÁDI-KOVÁCS ATTILA: Szilágysági lakóházak és gazdasági épületek az 1960-as években a Magyar Néprajzi Atlasz tükrében
A sárból, földből, vályogból épült házfalak közül a rakott sárfal a 20. században is gyakori volt Szilágy megyében. Bogdándon az 1870-1940 közötti évtizedekben épült a legtöbb sárház. A sárfal szalmával kevert „öreg sárból” készült. A sarat bivallyal járatták, tapodtatták, majd villával rakták egymásra a sárgombolyagot. Első menetben kb. 80-100 cm magas falat raktak, majd néhány napig hagyták száradni. Désházán a rakott sárfal csak az 1920-as években jelent meg. Ott a sárfalat is talpakra, talpgerendára építették. A ház sarkain faoszlopok álltak, a folyógerendát és a tetőt az oszlopok tartották. A szalmás sarat Désházán is bivallyal tapodtatták és villával rakták a falra, majd száradni hagyták. Száradás után folytatták a fal felrakását, majd ismét szikkadni hagyták. Végül a megszikkadt sárfalat ásóval simára faragták." Kémeren 1969-ben a rakott sárfalat már ismeretlennek mondták, Krasznán az MNA gyűjtői a „néhány” szóval jelezték ritka előfordulását. Ezzel szemben Szilágynagy- faluról az olvashatjuk, hogy a 19. század derekán még a sárfalak legkezdetlegesebb formája, az ún. fecskesár-, vagyis a fecskerakásos falazat volt a legelterjedtebb a településen. Fecskesárból főként a népesség szegényebb rétege építkezett. „A polyvás sarat lóval tapodtatták, majd villával rakták fel a sárgombóckákat a falra. Két napig száradni hagyták, ekkor megint raktak egy réteget, Mindezt addig folytatták, amíg a fal el nem készült.”12 Polyvával, törekkel összedolgozott vizes, saras földből épült a deszkák közé tömött föld fal vagy vert fal. Bogdándon deszkából „jármot csináltak” a leendő házfal két oldalán és a vizes, törekkel kevert földet kosárral, deszkából készült ládával hordták bele. Néhány férfi a készülő falon állva fabunkóval döngölte a deszkák közé hordott saras, vizes földet. Kötőanyagnak vékony vesz- szőket, kökényágakat is dobáltak, fektettek a deszkák közé. A deszkából készült keretet, „jármot” a fal maga- sodásával haladva folyton magasabbra vették. Bogdándon az 1880-1940 közötti években volt szokásban a főd- ház építése. Kevesebb volt belőle a faluban, mint a rakott sárfallal épült házakból. Létezett egy boronafal néven említett építésmód is, amihez „öreg sarat” használtak. A ház falát és tetőzetét tartó ágasokat a házsarkokon a földbe ásták, majd két oldalról hosszú lécekkel ritkán belécezték. A talajban álló ágasok (tartó oszlopok) hosszának 1/3 része a földben volt, 2/3 része a föld felett, mint a „ház világa”. A bordásfalhoz hasonlóan vízszintes lécekkel elkészült falszerkezetet öreg sárral töltötték meg. A lécek között kitüremlő sarat némi szikkadás után a fal síkjában lefaragták.13 A deszkák közé tömött földfal, vert fal emlékével Désházán, Krasznán az MNA gyűjtői nem I találkoztak. Kémerről viszont azt jegyezték fel, hogy a sárból, földből készült házfalak közül vert falból volt a legtöbb. A vert fal építésmódjának részletes leírását ismerjük Szilágynagyfaluból. Ott egy házhoz általában 150 szekér földre volt szükség. A házépítő mester 10-15 napszámossal vagy a rokonságból összeálló kalákában dolgozott. A földet polyvás szalmával keverte, kapával megdolgozta, összegyúrta. A leendő házfalak vonalában egy méter távolságra landina, sas néven említett oszlopokat állítottak. Azokhoz mindkét oldalon deszkafalat húztak fel, a deszkák közé hordták a vizes, saras földet, amit négy-öt férfi döngölőveI (fabunkóval) tömörített. Sorban haladtak, egy-egy sor elkészülte után a deszkákat feljebb emelték. Az elkészült nyers falat a mester függővel ellenőrizte, a felesleget ásóval lefaragták róla. „A falba kötésként, azaz szilárdításra két sorban gyertyánfából készült karókat helyeztek. A vert fal készítése nem volt költséges. Kiszáradva jó hőszigetelőnek bizonyult, jól tartotta a házban a meleget.”'4 A vályogfal Désházán csak 1920 után jelent meg. Azt is talpfára és sasok (oszlopok) közé rakták, mert féltek, hogy azok nélkül a fal nem lenne kellően szilárd és tartós. A tető súlyát is főként az oszlopok tartották. Bogdándon szintén a két világháború közötti években terjedt el a vályogfal; az 1960-s években az volt a községben a házfalak domináns építőanyaga. Kémeren az MNA felvétel idején kevésnek mondták a vójogból épült házak részesedését. Krasznán csak néhányra becsülték a vájog- házak számát.15 A Felső-Berettyó vidékén fekvő Szilágy- nagyfaluban a vályog már a 19. század derekán kedvelt építőanyag volt. A kiegyezést követő évtizedekben épült házak „mind egy szálig” vályogfalúak voltak. A vályogot cigány sármunkások, vályogverők készítették, Egy-egy vályogtégla mérete 23x30x12 cm volt. MAJOR Miklós vizsgálata szerint a „vert” vagy „döngölt fal" később terjedt el, az első világháborút követő években váltotta a vájogfalat széles körben. A földből, sárból, vályogból épült házfalak építése csupán az 1950-es években, a helyi téglagyár megépítését követően szorult háttérbe.16 Fentebb már szó volt róla, hogy a „szamosi házterület” egyik ismérve, az alfölditől elhatároló jegye, az ún. szarufás, kakasüllős tetőváz. A székelyföldi házvidék irányában nem elhatároló jegy, minthogy a szarufás tető- szerkezet egész Erdélyben elterjedt és évszázadok óta szinte kizárólagosságot élvez.17 Az MNA szilágysági kutatópontjain az 1960-as években az ágasfás, szelemenes (oromgerendás) tetőváz lakóházon nem fordult elő, s akkoriban a széklábas tető szintén ismeretlen volt. (BogI I PALÁDI-KOVÁCS Attila gyűjtése 1967-ben. MNA 11.51. témalap. MTA Néprajzi Kutatóintézet archívuma. R/25. Désháza, R/26. Bogdáné. 12 MAJOR Miklós 2002. 126-127. 13 PALÁDI-KOVÁCS Attila gyűjtése 1967-ben. MNA II. 51. témalap. MTA Néprajzi Kutatóintézet archívuma. R/26. Bogdánd. 14 MAJOR Miklós 2002. 128. Szilágynagyfaluban híres vertfal-készítő mesterként tartották számon a zoványi származású Bréda Sándort. 15 PALÁDI-KOVÁCS Attila gyűjtése 1967-ben MNA II. 51. témalap. R/25 Désháza, R/26 Bogdánd. A kémeri adatok BARABÁS Jenő 1969. évi gyűjtései, a krasznaiak KOSA László 1967. és KARSAY Erzsébet 1966. évi gyűjtései. Kémer R/79, Kraszna R/33. MTA Néprajzi Kutatóintézet archívuma. 16 MAJOR Miklós 2002. 128. 17 GILYÉN Nándor 2005. 58. 275
