Bereczki Ibolya - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 28-29. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2017)
BARTHA ELEK: Keresztek, szobrok, kápolnák néprajzáról és funkcionális kérdéseiről
Bartha Elek KERESZTEK, SZOBROK, KÁPOLNÁK NÉPRAJZÁRÓL ÉS FUNKCIONÁLIS KÉRDÉSEIRŐL ' A vallási jelenségek kutatása során az ezzel a témakörrel foglalkozó tudományok, köztük a néprajztudomány, ezen belül a vallási néprajz részéről is gyakori megállapítás, hogy a vallásgyakorlás, a vallásosság a maga tárgyi emlékeivel, építészeti és más objektumaival alakítja, formálja közvetlen környezetét, rajta hagyja lenyomatát a működésének feltételeit biztosító tájon, csakúgy, mint a mesterséges környezet, a táj ember alkotta elemei a települések és azok körzeteinek arculatán. A templomok művészettörténeti, építészettörténeti értékük, ezzel ösz- szefüggésben idegenforgalmi jelentőségük, turisztikai vonzerejük révén kiemelt figyelmet kaptak és kapnak, ehhez jön még a szakrális funkcióból következő központi tájformáló szerepük. A templomok mellett más tér-elemekkel is találkozunk környezetünkben, a tájban, a városok, a falvak településképében. Ezek az alkotások különböző művészeti, esztétikai értékeket hordoznak, a hitéletben betöltött szerepük révén pedig a vallástudomány, a néprajz, a folklorisztika számára fontos kutatási területet jelentenek. Mindezek ismeretében nyugodtan állíthatjuk, hogy a vallás és a környezet kapcsolatának kutatástörténetében a térbeli objektumok, az épített környezet szakrális elemei, a vallási célú építészeti és művészeti alkotások kapták már eddig is a legnagyobb figyelmet. Az alábbiakban Cseri Miklós tudományos és muzeo- lógiai munkásságához kapcsolódóan a szakrális építészeti emlékekről próbálok néhány gondolatot megfogalmazni, illetőleg feleleveníteni. írásom alapját egy 1990- ben a Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyvében megjelent cikkem jelenti.1 Az intézményhez, és személy szerint annak vezetőjéhez való kötődését pedig a megjelenés helyén túl szakmai motívumok is alátámasztják. A szabadtéri néprajzi múzeumok, így a szentendrei Skanzen épületegyüttesei között mindig megjelennek az adott tájegységről származó templomok és szakrális emlékek is. Egy adott vidék népéletének, építészeti és tárgyi kultúrájának hiteles bemutatásához hozzá tartozik a hitélet tárgyi és építészeti emlékeinek megjelenítése. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum tájegységeiben is számos szakrális építményt találunk. Már a legelső, a Felső-Tiszavidék táj- egység mellett is kiemelkedő értékként mutatta be a mán- doki görög katolikus templom épületét, amelyet azóta sikerült újból megeleveníteni ünnepi alkalmak, jeles napok alkalmával1 2. CSERI Miklós tanulmányaiban is olvashatunk erre vonatkozó példákat. A Felföldi mezőváros tájegység bemutatása során ír például a gyöngyösi Szent Donát- szoborról, amely a szőlőhegyek kedvelt 18. századi védőszentje, a térség vallásos kultuszának egyik központi alakja volt, és amelynek hiteles másolatát állították fel a múzeumban.3 A vallások különbözőképpen alakítják ki környezetükhöz való viszonyukat. A keresztény vallás működése, amely felekezetektől függő mértékben helyhez kötött, szoros környezeti kötődéssel párosul. Ez a kötődés azonban kettős folyamatot indít és tart életben. A vallás kialakítja azokat a környezeti feltételeket, amelyek közepette működni képes: létrehozza a szakrális rendeltetésű épületek, egyéb építmények, tárgyi objektumok rendszerét, amely a továbbiakban a vallásgyakorlás térbeli szerkezetének főbb csomópontjait, erővonalait jelenti. Egyúttal azonban sajátos módon - deszakralizálja is magát a tájat, legalábbis a szó bizonyos értelmében. A szentség hordozóivá ugyanis az ember vallásos környe- zetteremtő-környezetformáló tevékenységének eredményei, a táj mesterséges elemei válnak, megfosztva ezzel az ökológiai tényezők egyes csoportjait korábbi hasonló szerepkörüktől. Egy azonban kétségtelen: az a környezet, amely az utóbbi évezredben a keresztény Európában előttünk áll, a vallás által - más tényezők mellett - éppen építészeti objektumai révén megszentelt, a benne megjelenő szent által átformált környezet, amely maga is hatással van a hívek vallásos életére. Kétirányú folyamattal van dolgunk: a vallás amellett, hogy környezetének jegyeit magán viseli, egyúttal aktív szereplőként van jelen saját környezeti feltételeinek biztosításában és az igényeknek megfelelő formálásában. Hogy mindez miként zajlik le a gyakorlatban, ahhoz nem kell feltétlenül időben messzire visz- szamennünk. Jól dokumentálhatóak az utóbbi két-három évszázad telepítései, ahol külön-külön tanúi lehetünk a szakrális környezet kialakításának, amely pedig létrejöttével egyidejűleg már aktív vallásformáló erővé válik. A legszűkebb, közvetlen környezet vallásos célú berendezése a birtokbavétellel egy időben történik, de a közösségi tevékenységek között is a legelsők közé tartozik a szakrális centrum kijelölése, kialakítása, majd ezt 1 A tanulmány a Ház és Ember 6. számában jelent meg, amelyhez képest újabb hivatkozásokat a CSERI Miklós munkáira való utalásokat leszámítva nem közlök. BARTHA Elek 1990. 2 A tájegységben emellett a mándi református templom, és a múzeum jelképévé vált nemesborzovai harangláb is ott áll. 3 CSERI Miklós 2009. 88. 251
