Bereczki Ibolya - Cseri Miklós - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 27. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015)

CSERI MIKLÓS: Búcsú Füzes Endrétől (1932-2015)

ek egyaránt szerették, megbecsülték, elfogadták. Ami, azért valljuk meg, manapság egyre ritkább jelenség. Soha nem tolakodott, de mindig rendelkezésre állt, ha kérdeztünk tőle valamit. Amikor néhány évvel ezelőtt a gazdasági recesszió miatt saját munkatársainknak kellett teremőrként szolgálatot teljesítenie a Skanzen állandó kiállításaiban, szemrebbenés nélkül jelentkezett ő is, és megindító alapossággal és pontossággal látta el a feladatát. Nem véletlen talán az sem, hogy a 60., 70. vagy a 80. születésnapja a múzeum történetének legnagyszerűbb ünnepei közé tartozik, mert ezeket újfent csak a megbecsülés és a szeretet hangulata lengte be.

S hogy mennyire élete volt FÜZES Endrének a Skanzen? A legmegdöbbentőbb és legmegindítóbb példa az, hogy 2015. augusztus 26-án, szerdán hajnalban hagyott el bennünket örökre, de előző délután még rendkívül remegő kézzel, a párnák közt írta alá az utolsó közalapít- ványos utalásokat, mert ezt diktálta esze és szíve. Amikor megkérdeztem tőle, hogy vagy, azt válaszolta, „Hát, az nem érdekes, de mi van a közalapítvánnyal? Mi van a múzeummal? Hogy halad az Erdély?” Vajon leszünk mi valaha ilyenek?

Nyugdíjba vonulása után sokat aggódtam érte. Persze nem csak én, hanem felesége, Juli és a gyerekek is, meg a család, hogy mi lesz ennek az állandóan tevékenykedő, mindig úton levő embernek a sorsa. És egy újabb lenyűgöző emberi karakterjegy, jellemvonás: soha nem unatkozott a nyugdíjat követő húsz év során. Mindig talált magának feladatot és elfoglaltságot. A Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal, a Népi Iparművészeti Tanács, a zsűrizések, a Tájházszövetség, a közalapítvány, a kiállításokra, konferenciákra járás biztosította a szellemi frissességet, a rendszeres gyomai utak, a családlátogatások pedig nem engedték a bezártság érzését meggyökeresedni.

Ki ne emlékezne végeláthatatlan történeteire a főzéseiről, amely mindig úgy kezdődött: ,Végy egy adag füstölt szalonnát!” Soha nem felejtem azt a szerető gondoskodását, amikor évről évre a Ház és Embert szerkesztettük a Tornaija utcai kis lakás konyhájában, és ő mindig az én kívánságomra csülkös bablevest főzött nekem. Akkoriban - számítógép hiányában - kézzel méreteztük és tördeltük a képeket, ollóval nyírtunk, ragasztottunk, s a munka végeztével elégedetten falatoztuk az ő főztjét. Apró momentum, de mégis felejthetetlen és megismételhetetlen, melytől az ember többnek és gazdagabbnak érzi magát. És aztán az a szerethető dicsekvés, ahogy mutatta komolyzenei gyűjteményét, a kazettákat, majd a CD-két, a partitúrákat, s ahogy beszélgetés közben háttérként hallva a Bartók Rádiót, vezényelt, dirigált, vagy éppen megjegyezte, hogy valamelyik szólam későn lépett be egy Wagner nyitányba. Tőle tanultam meg, hogy mi különbség van az EMI, a DECCA a Deutsche Grammophon lemezminősége között, és, hogy ugyanaz a darab mennyire másképp szólhat Klemperer, Solti, Bernstein vagy éppen Zubin Mehta dirigálásával.

Egyszer egy konferencián egy szobában aludtunk - mint általában mindig - és kézbe vettem azt a száz egynéhány oldalas füzetecskét, melyet tízen egynéhány éve olvasott Wagner művészetéről. Valamicskét talán én is értek a komolyzenéhez, de egy oldalnál soha sem tudtam tovább jutni, s amikor megkérdeztem: „Miért olvasod ezt a könyvet?”, a rá jellemző nagyvonalúsággal, hogy ne sértsen meg, azt mondta: „Hamar el tudok aludni rajta.” De azért, aki látta őt és HOFFMANN Tamást fülhallgatóval a fejükön partitúrát olvasva hallgatni a Ring ciklus valamely darabját, az tudja, hogy ő nagy szakember volt ezen a téren is. Nem unatkozott, teljessé tette az életét, s nem hagyta el magát semmilyen körülmények között sem. Mily' gyönyörű is az ilyen élet!

Drága Bandi! Te soha nem akartál vezér lenni a múzeumigazgatók között, s mégis tekintély voltál. Te soha nem döngetted a melled, hogy mekkora kutató vagy, s hogy hány könyvet írtál, de amit letettél az asztalra, azok alapművek lettek. A veled született szerény, plebejus lélek arisztokrata szellemet takart. Ahogy egy-egy koncerten kiszúrtad a fals hangot vagy az elsietett ütemet, ugyanolyan kíméletlen pontossággal ítéltél meg tudományos előadást, dolgozatot, hozzászólást. Legendává vált az a mondatod, mikor megkérdeztem: „Na, milyen volt?” „Hát, x és y, szokása szerint öblögette a hangját.” Magyarán mellébeszélt. A Te beszédeid mindig pontosak voltak, tárgyszerűek, kellőképpen humorosak, és csak a vége felé anekdotázóak. Örülök, hogy néhány éve legfontosabb írásaidat kötetbe szerkesztve kiadhattuk.

Drága Barátom! Egy nagy múzeumvezetői generáció tagja voltál, amit a múzeumi közvélemény egyszerűen csak Okörkörnek hívott. Ez az informális társaság időről időre találkozott egymással, s megvitatták a magyar múzeumügy legfontosabb kérdéseit. Benjáminként több mint húsz éve befogadott ez a csapat engemet is tagjainak sorába, akiktől rengeteget tanultam és tehetségemhez mérten próbáltam továbbvinni a stafétát. Az Ókorkor természeténél fogva átalakult. Már újak vannak benne, már nem is annyira szoros az együttműködés, bár még igyekszem életben tartani a lángot. Viszont van egy megdöbbentő fordulat, az „árnyék” Ökörkör egyre teljesebb létszámban formálódik a túlvilágon. Hol van már MENDELE Feri, KISS Laci, HOFFMANN Tamás, MOJZER Miklós, KOVÁCS Tibor, SZIKOSSY Feri, TROGMAYER Ottó? S most már FÜZES Endre is? Borzasztó látni, hogy atúlvilági múzeumvezetői kör egyre erősödik, mi pedig, itt maradók, minden egyes nagy mogul halálával szegényedünk.

Drága Barátom! Remélem, megtalálod méltó helyed közöttük, és újra kialakul az a hangulat, melyet én a '90- es évek elején a Kárpátia sörözőbéli alkalmakkor megtapasztaltam.

Hogy végére értem, hogy kiszakadt belőlem ez a néhány gondolat, arra ösztönöz, hogy megint hívjalak, és megmutassam neked a szöveget. Mit szólsz hozzá? Té nem szereted a terjengősséget, Te nem szereted az érzelmi húrokat. Mit húzzak belőle? De válasz nincs. A telefon már nem felel. Iszonyúan hiányzol. Nyugodj békében!

269