Bereczki Ibolya - Cseri Miklós - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 27. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015)
BÁLI JÁNOS: A „Kentaur-ház” - A falusi lakóház atipikus változata Magyarországon, a 20. század második felében
jár együtt a mentalitás hasonlóan gyors átalakulásával. Gyakori, hogy az új házat, házrészt nem lakják, „tisztaházként” kezelik. A IV szakaszban (1968-79) az új gazdaságpolitika hatásaként, a háztáji gazdaságok kiszélesedése következtében a falusiak életszínvonala jelentősen javul. Ugyanakkor megindul a társadalmi átrétegződés, az iparban, szolgáltatásban dolgozók aránya nő, s felnőtté válik egy generáció, amely sohasem volt paraszt, megélhetését nem a földtől reméli, a hagyományos gazdasági épületeket bontásra ítéli. A korszakra a népi építészet teljes tagadása, a várossal való azonosulás vágya jellemző. Az V szakaszban (1980-tól) minőségi változásnak tekinti a szerző az emeletes, erkélyes, a család valós szükségleteit meghaladó szobaszámú lakások megjelenését, a változatos burkolóanyagok és a központi fűtés alkalmazásának terjedését. A szerző áttekintő tanulmányában elsősorban a politikai, gazdasági környezetet veszi alapul a periódushatárok megállapításánál, kevésbé vizsgálja az újítások megjelenését, elterjedését. A konkrét táj vagy település 20. századi népi építkezésének korszakolására tett kísérlet, még az előbb felsorolt összegzésekhez viszonyítva is, szórványosnak mondható. Üdítő kivétel a már korábban is idézett BÍRÓ Hajnalka 2006-ban írt szakdolgozata8, mely a Nógrád megyei Varsány települése kapcsán próbálta meg a népi építészet változását korszakok szerint elkülöníteni. A településen a következő szakaszok rajzolódtak ki: I. szakasz (1880-1940-es évek eleje); II. szakasz (1940-es évek eleje - 1960-as évek vége); III. szakasz (1970-1980-as évek eleje); IV szakasz (1980-as évek közepe - 1990-es évek közepe); V szakasz (1990-es évek közepe - 2000-es évek közepe). A magyar népi építészet 20. századi változásának ösz- szefoglaló kutatásában, a tényleges „áttörést" a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Skanzen) 20. századi falu épületegyüttesének telepítési koncepciója hozta meg a 2000-es években.9 Talán ez a nagyszabású projekt is bizonyítja, hogy a témában mind az átfogó alapkutatásokra, mind a területi részkutatásokra nagy szükség van. A 20. század második felének életmódváltozása és ennek hatása a falusi lakóépítkezésre - előzetes hipotézisek Az 1960-90-es évek között a falvak belterületén elhelyezkedő családi házak körüli udvaron, az istállók, ólak, csűrök, terménytárolók helyét fokozatosan átvették a garázsok, műhelyek. Emellett egyre fontosabbá vált az udvarok esztétikai funkciója. A virágos elő- vagy oldalkertnek, az ültetett díszfűnek egyre nagyobb szerep jutott. Ez összhangban volt a központi, falupolitikai törekvésekkel is: vagyis a falusi családok egymás közötti megítélésének alapját ne a valamikori föld területe, a gaz8 BÍRÓ Hajnalka 2006. 9 Az átfogó koncepció legkorábbi bemutatása, lásd: SÁRI Zsolt 2003. daság mérete jelentse, hanem a lakóház és a körülötte lévő kert gondozottsága. E célból mozgalmat indítottak, melynek neve „tiszta udvar - rendes ház” volt. Ebbe bármelyik család benevezhetett, s ha a bírálók a lakókörnyezetüket elég szépnek tartották, kis fémtáblát kaptak, melyet kiszögezhettek a házak utcafronti falára. Az 1957 után elterjedt kockaházakon, majd az 1960- as évek második felétől megjelenő, változatos típustervek szerint épült, olykor emeletes épületeken, amelyek a termelőszövetkezeti falvakban a beruházás legfőbb formáját jelentették a fiatalok számára berendezésükkel együtt, mintegy annak jelképeként, hogy a termelés uralmát a fogyasztás uralma váltja fel. Hasonló volt a helyzet az állami gazdaságok dolgozói körében, akik ugyancsak a polgárosultabb életkörülmények megteremtésére fordították jövedelmüket. Az utóbbiak gyermekeik önálló életkezdését azonban inkább csak munkaerejükkel támogatták, míg a termelőszövetkezeti falvakban a szülőgeneráció anyagi „kifosztása" szembetűnő lett. A látványos presztízsépítkezés, a lakásmodernizáció nem maradt el a szakszövetkezeti falvakban sem, bár ott jelentőssé váltak a termelésbe való tőkebefektetések is. Az 1970-es, 1980-as évek magyar falujának általános vonása lett a hivalkodó fogyasztás, a vagyoni különbségek nyílt hangsúlyozása. A növekvő bőség közepette csökkent a tradicionálisan sokra becsült takarékosság jelentősége. Nem arról van szó, mintha a hagyományos falusi életnek ne lett volna korábban is velejárója a társadalmi státus érzékeltetése viselkedésben, viseletben, a lakóépületek méretében és anyagában, lóban, kocsiban. Az egy településen lakók azonban pontosan tudták, hogy ki mit engedhet meg magának, hol húzódnak az illendőség határai, s mikor fenyeget valakit az eladósodás réme, azaz a presztízsversengés korlátok között maradt. A társadalmi változásokhoz (lehetőségekhez, szabályokhoz) igazodva alakult át a falusi lakóudvar funkcionálisan és esztétikumában a 20. század második felében. Egyre nagyobb szerepe lett a presztízsversenyben a praktikumtól elvonatkoztatott szépségideáinak. A szépségideái mintájának követése, a közösségi normának való megfelelésben összegződött a konformista és az újító típusú magatartás. Sajátos kettősség húzódik meg a falusi lakóház és lakóudvar építkezés 20. század közepétől napjainkig tartó gyakorlata mögött. Ennek oka a központi, hatósági rendelkezések, szabályozások hatása, kontrollja, illetve a falvakban élők alkalmazkodási taktikái és stratégiái közötti különbség. A 20. században a falusi építkezés (is) alapvetően a típusházak köré szerveződött, melynek legfontosabb példája az 1960-as évektől az 1980-as évekig meghatározó sátortetős kockaház. Építési engedélyt és OTP-kölcsönt csak a típusterv-katalógusból kiválasztott minta alapján kaphattak az új ház iránt vágyakozók. Számos adatközlés maradt fenn a hatósági kontroll szigoráról. Például egy jászsági férfi, amikor a hatóságnak el181
