Bereczki Ibolya - Cseri Miklós - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 27. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015)
VASS ERIKA: Az algyői tájházi kiállítás megújításának módszertani tanulságai
A mosdók előtti előtérben algyőiektől beszkennelt fotókból készítettünk összeállítást digitális képnézegető alkalmazásával. A mosdók ajtóit is bevontuk a kiállításba, ezek teljes felületét egy legény, illetve egy leány egész alakos fényképe borítja. A színben pedig két kinagyított fénykép idézi föl az egykori mezőgazdasági munkákat. A múzeumpedagógiai terem egyik falára családfát készítettünk, melynek ágaira régi algyői fényképeket tettünk. Ezzel próbáljuk a látogatók figyelmét felhívni a saját gyökereik fontosságára és az otthoni fényképek adatolására. A muzeális gyűjtemény gyarapítása érdekében pedig ebben a teremben szöveges formában, e-mail cím megadásával arra kérjük a látogatókat, hogy saját családi fényképeikből küldjenek nekünk szkennelt vagy eredeti példányt. Ezekkel gyarapodhat a gyűjtemény, ami később új kiállítási egység alapjává is válhat. Újságok Az 1970-es évek Nők Lapja számaiban megjelent reklámokat a konyhában és a fürdőszobában használtuk fel. Jól tükrözik az akkori divatos termékeket, grafikai megoldásokat. A fürdőszobában a törülközőtartóra helyeztünk egy olyan forgatható speciális „törülközőt”, melyen a 70-es évek kozmetikai termékeit reklámozzák, az 1978. évi részbe pedig Algyőről szóló újságcikkeket tettünk ki. Hanganyagok A kiállításban két helyen használtunk fel hanganyagot a szituáció értelmezéséhez. Az 1978. évet megidéző konyhában egy elemes Sokol rádió is található. A műtárgy mögé rejtett mono hangszóró a médialejátszón előre beállított négy számot játssza, és így 1978 magyar slágereit hallgathatják az itt elhaladók (Halász Judit: Amikor én még kislány voltam, Szűcs Judith: Táncolj még!, Omega: Léna, LGT: Mindenféle emberek). Ezek minden bizonnyal segítenek egy-egy személyes történet felidézésében. Az utolsó helyiségben két hangbúra alá állhatnak be a látogatók, ahol egykori adventi, karácsonyi népszokásokról hallhatnak egy idős algyői asszonyt mesélni ö-ző nyelvjárásban. Tudatosan nem fülhallgatós megoldást választottunk, hogy egyszerre többen is részesei lehessenek ennek, ne érezze senki kirekesztve magát. A falra pedig köznyelvi „fordításban" írtuk le a hallható szöveget, hogy aki elsőre nem értené meg, az olvasás útján ismerhesse meg az algyői szokásokat. Filmek Nagy hangsúlyt fektettem filmek készítésére, ezek által helyi lakosok mutatják be saját hagyományaikat, és a látogatók személyesebb módon tudnak bekapcsolódni a történetekbe. Az első terembe a már említett tiszai film készült el. A következő teremben látható bevezető film Algyő jelenét villantja fel az utcán beszélgető néniktől a Borbála fürdő strandolóiig, ami turisztikai célzattal is bír. Az 1970-es és 1930-as évek termeiben négy-négy rövidfilm közül választhat a látogató. Ezekben a hangsúlyt a személyes narratívákra helyeztük. Az első filmben Oláh Ernő az 1970. évi árvíz pusztítására emlékezik vissza, nekik is el kellett hagyniuk házukat. A következő filmben a kockaházuk építéséről mesél, a harmadik film a börtönbútorok készítéséről szól, a negyedik filmben pedig a Zalából Algyőre került Deák Antal foglalja össze életének azt az időszakát, amikor az olajbányászat miatt új helyen vállalt munkát. 1938-hoz az alábbi filmeket készítettük: kosárfonás, csuhé szatyor készítése, kukorica alapú ételek (kukoricagaluska leves és kukorica ganca) és tészták (csigatészta, csöröge fánk, tarka varnyú leves) készítése. A kiállítási szövegek A termes kiállítási módszerek közül átvettük a szövegek használatát is. Igyekeztem rövid, tömör szövegeket írni, mert napjainkban a látogatói igényekhez közelebb áll a vizuális tartalom, mint a hosszú szövegek. Egy-egy részben közel azonos hosszúságú szövegek írására törekedtem, ami esztétikusabbá, átláthatóbbá tette az ismereteket. Emellett olyan módon próbáltam „fogyaszthatóvá” tenni a szövegeket, hogy azok sok esetben egyes szám első személyben szólítják meg az olvasót. így például a tájház udvarán ez a szöveg fogadja az érkezőket: „Üdvözöllek szülőfalumban! Az 1879. évi árvíz után születtem uradalmi épületként. Tágas szobáim, nagy udvarom miatt sokan megcsodáltak, hiszen abban az időben kevesen engedhettek meg maguknak ilyen nagy házat. Utolsó gazdám, Elekes Gyula 19 / 6-ban itt látta meg a napvilágot. A kertemben lévő fák egy részét még ő ültette. Édesapjától sajátította el a kovácsmesterséget, a bejárati kapu is az ő keze nyomát dicséri. Az udvarban bognár és kádár is dolgozott, kihasználva a kohó folyton izzó parazsát. 2001-ben tájházzá alakítottak, legújabb arcomat 2014-ben nyertem el. Kérlek, lépj be, szívesen látlak vendégül, megmutatom, hogyan éltek az algyői emberek az 1930-as és az 1970-es években.” Mind 1978-ból, mind 1938-ból kiválasztottam néhány tárgyat (televízió, bakelit lemez, suba technikával készített fali kép, íróasztal, zsíros bődön, kemence, aszalókosár, szilke), melyek egyes szám első személyben mesélnek magukról. Például: „A televízió vagyok, 1978-ban születtem. Magyarországon 1957-ben indult meg a televízióadás, Algyőn az 1960-os években jelentem meg. Eleinte kevesen engedhették meg maguknak, hogy megvásároljanak, ezért a szomszédok egy helyre gyűltek össze, és közösen nézték a táncdalfesztiválokat vagy a sportközvetítéseket. Én még csak fekete-fehér színben sugárzóm a műsorokat, színes testvéreim az 1980-as évek elején terjednek el. 1970-ben heti 51, 1980-ban heti 87 órányi műsort sugároztam. 1978-ban a hétfő még szünnap volt, akkor csak az újvidéki magyar nyelvű adást közvetítettem, e napon inkább rádiót hallgathattak az emberek. ” A személyes hangvétel mellett kérdések köré szerveztem egy-egy fontos információt. Például a 2000-ben történt súlyos környezeti katasztrófa, a ciánszennyezés 152
