Bereczki Ibolya - Cseri Miklós - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 27. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015)
BÚZÁS MIKLÓS-VASS ERIKA: Gyimes népi építészete és lakáskultúrája a Szabadtéri Néprajzi Múzeum felmérő táborának tükrében
A füstöt a padlásra vitték föl, az volt egyúttal a húsfüstölő is. Az eltávozó füstből csak annyit szívott a hús magához, hogy egész éven keresztül elállt. „A drányica maga belülről füstölődön, s az nem rothadott el sosem, kz olyanná válott, mint a páncél. Lekormosodott üdőre, száz évekre, mint az üveg, olyan vöt. Külső fele látszott, hogy es- ső, jég mind potyolta, verte, de az már belöl egyáltalán nem. ” Amikor a fiúgyerek megszületett, akkor már nekifogtak tiszafából fedőszeget faragni, mert nem volt vasszeg. A 7-8 éves gyermeknek már kezébe adták a fát, s ő is faragta a szegeket, hogy mikor megnősül, a ház fedelére legyen szeg tiszafából. GYÖRGYICZE János szóhasználatában nem különböztette meg a dránicát és a zsindelyt, elmondása szerint gyermekkorában egy méter hosz- szú zsendelyt (vagyis dránicát) hasítottak. Mielőtt felrakták, megáztatták a zsindelyt, de előfordult, hogy már nyersen is felhasználták. A zsindelynek való fát nem hozták haza a tűzre, hanem az erdőőr tudta, melyik hasad meg, és ő adogatta el. Zsindelynek olyan tömör és csomómentes fa kellett, amin 12 méteren ág nem létezett. Az erdőőr fejszével bevágta alul a gyökere felé, ahol rosszabbul hasadt a fa, s ha már az is jól hasadt, akkor alkalmasnak találta. Egy nagy épületre 2.000-2.500 darab kellett (kb. egy 60- 70 cm átmérőjű fából kijött), négy-öt ember ment ki az erdőre, ott egy hétig hasították dránicahasítóval, majd szekérrel szállították haza. A zsindely hossza eleinte 1-1,2 méter volt, „hogy hamarabb menjen a fedés. Azután, hogy moderálódott a világ, mer még sok üdéig zsendellyel fedtek, lett metres, lett nyolcvanas, lett hetvenes. Mer ha apróbbra fedtek, szebbnek jött ki az épületen... Azután kezdődött, ahogy a házak farkasfogba kezdődtek építeni. Hogy ha már alul szebb vót, akkor feljebb is legyen szebb. De ahol medvefogba építették, ott a szegénység rávitte.32 33 34 Metres drányicát fedtek. ” A fa kiválasztásánál azt is figyelembe vették, hogy 12-14 cm szélesre hasított darabok jöjjenek ki belőle, annál kisebb fát nem választottak. A fát két rendbe, „mázsájára” vágták: belül 10-12 cm-es rész maradt meg, amit legfeljebb eltüzeltek, mert puha volt, építéshez nem volt alkalmas. A fát vagy magánbirtokostól vásárolták az emberek, vagy állami erdőből az erdész segítségével hozták el, cserébe este a kocsmában egy italra hívták meg. A medvetalpas boronafalat kb. az 1950-es években váltotta fel a farkasfogas: „Ahogy moderálódott a világ, hogy mindenféle, akkor már azokat elhagyták. ” A fecskefogas boronafal előnye volt, hogy szebben le lehetett zárni az illesztést, kevésbé fújt át a közein a szél. A tetőszerkezet is átalakult az idők során. Kiindulási pont a csüngő ereszes, szarufás, kétoldalt kontyolt nyeregtető volt, de az 1920-as évektől kezdődően itt is megjelent a kötőgerenda végébe csapolt szarufás megoldás. Ezzel párhuzamosan a korábbi meredek tetőket felvál32 A csipkézés azt jelenti, hogy beirdalták a boronák felületét, hogy a sár jobban tapadjon rá. A házfalak lécezése később jött szokásba. 33 A boronákat azonos méretre vágták, egyforma hosszan nyúltak túl a házfalon. 34 A medvetalpas boronafalú házaknál még nem fűrésztelepi, négyzetes formára alakított fát használtak, hanem az építtető maga vágta ki az erdőből a fákat, ami olcsóbb volt, mint a megmunkált fa vásárlása. 7. kép. GYÖRGYICZE János műhelye (VASS Erika felvétele, 2012.) hasigáltak olyan ékeket, s úgy vésővel, belöl a ház, ott, ahol gondolták, megy igyenesbe, vágtak egy 7-8 centit, s azt megcsipkézték, mer nem vót léc, gyár.33 S akkor fődagyagot kavartak, nem vót mész, nem vót ilyesmi, s azzal lehúzták ügyesen, az nem vót hideg. A külső fele úgy szépen megvót. Az ott essze vót pászítva, essze vót eresztve, hogy legyen egy kicsi formája. Aztán a nagy gerezdvégek, az is egyforma vót nekik.33 Abba vót egy SxS-ös vagy 6xS-ös s vót egy kisebb, abba vót a kamara, abba vót az őtözet, abba vót a mindenféle. S ebbe a nagy lakásba vótak padok, ágyak kereken, hát amikor 7-8 gyermek, 9 gyermek, 12 gyermek született. Az ágy magas, egy kisebb ágy, azt betaszították alája, este kihúzták, s ott mindenki feküdt. Mégis éltek." Az építéshez frissen kivágott fát használtak: mivel a ház külső felét nem vakolták be sose, volt ideje kiszáradni. Kívülről csak a boronák közét húzták, és belülről tapasztották. A tapasztáshoz útsarat használtak, mert a ráfos szekerek a fövenyt úgy összevágták, hogy jól lehetett vele dolgozni. A sárba egy kis lótrágyát tettek, hogy ne repedezzen az agyag. A meszeléshez Bükkhavason égetett meszet használtak: „...a régi mészt egy évbe elótották, s tartották a pincébe vagy lefődelték, mer ’ gödörbe ótották, ástak neki gödröt s oda lefődelték, ne fagyjon meg, s más esztendőbe dógoztak belőle, hogy legyen meg az az acélossága. ” A meszeléshez meleg vízben kellett feloldani a meszet. Főleg istállók meszeléséhez használták a barnás-fe- ketés színű kék sárt, amit Békásból vagy közelebbi hegyoldalból hoztak: „Olyan, mind az agyag, abba a természetbe van, mint az agyag, csak ő maga olyan nedves örökké, olyan fekete, mind a föld. Úgyhogy azt ahova ráteszed, a színit nem veszti el. S azt tettek a mészbe. Azzal színesítettek, s akkor avval meszelték le. Ha sűrűbbnek akarták, hogy húztak egy csíkot el, különbözzön a fejérebb, akkor a kék sárból csinálták meg. Abba nem tettek meszet, magába megcsinálták. ”
