Cseri Miklós - Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 25. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2013)

AZ ERDÉLY TÁJEGYSÉG A SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUMBAN

erdőből hoztak hosszú, vastag fákat talpgerendának; kifaragták, lefektették a földre, és beleállították az oszlopokat. Az oszlopokat kétfelől összeszegezték vékonyabb lécekkel, és az előbb említett sárral betapasztották. Régebben csak tiszta mésszel fehérre meszelték a házakat, de gyermekkorából már ő is a kék színre emlékszik kívül-belül egyaránt. Hangsúlyozta, hogy nem teljesen kék, hanem fehéres kék, ami az identitás szempontjából fontos jelző. A gabonást (különálló kamrát) és a disznóólat rozsszalmával fedték be. Az első szobában a faltól kb. 70 cm-re egy kemence, vagyis rakott tűzhely toronnyal állt. Gyermekként télen a tűzhely mögött aludtak, de olyan meleg volt, hogy csak kitakarózva tudtak aludni. Mikor leégett a fa, kihúzták a tűzhely előtti padkára a parazsat, azon sütötték a kürtös kalácsot, esténként pedig ennél a világosságnál fontak az asszonyok. A kenyeret a nyári konyhában épített kemencében sütötték, egyszerre tíz kenyér is belefért. Az egész család a nagyszobában aludt, a kisszobában csak a betegek feküdtek, és ott is volt csempézett takaréktűzhely. Az ágynak magas lábai voltak, úgy vélték, hogy ha magasabban van a földtől, akkor melegebb van az ágyban. Csak a nagyapja használt saját ágyat, a kisebb gyermekek közül három-négy is egy ágyban aludt, az ágy mindkét végén egy-két gyermek. A bútorok (asztal, kanapé, láda) nem voltak festettek. Amikor ünnepekre készültek, porond dal (homokkal) és mésszel súrolták a bútorokat, hogy szebb, tisztább színt adjanak nekik. Szekrényük nem volt, a ruhákat, ágyneműt a kanapéban tárolták. Még most is megvan a faszegekkel falra akasztott, kék színű „stelázsi", azaz fali tálas, melyen a cseréptányérokat tárolták, ezekből ették az ételt fakanállal. A tulajdonos 1957-ben nősült, 1960-ban lett annyi pénzük az állattartásból, földművelésből, hogy új ház építéséhez fogtak. Tégla vásárlását anyagiak hiánya miatt nem engedhették meg maguknak, ezért ezt is szivályos sárból építették (az ebből készült épület melegebb, mint a tégla), mint a régi házat, de már villával rakott sárfallal, rakott kő alapra. Akkoriban ez volt a divatos eljárás: három részben húzták fel a falakat, az egyes szakaszok között meg kellett várni, hogy kiszáradjon a fal. Egy-egy rész (kb. I méter) felrakása után ásóval nyesték le egyenesre a falakat. Az ablakok és ajtók helyét kihagyták, áthidalót tettek a felső szélükre, úgy folytatták a munkát. A falak elkészültéhez egy nyárra volt szükség, hogy a három rend (réteg) között mindig legyen elegendő idő a falak kiszáradásához. Ősszel láttak neki a tetőszerkezetnek, mire beállt a hideg, már fedél alatt állt az épület. A ház műpala fedést kapott, a hozzá való anyagot Kolozsvárott szerezték be. Az építkezés kalákában zajlott, a hasonló korúak fogtak össze, és egymásnak segítettek a munkában. A beköltözésre csak két év múlva került sor, amikor teljesen kiszáradtak a falak. 25. kép. A lakóépület az udvar felől középen kiugró portikuszos tornáccal, Szépkenyerűszentmárton 79. sz. (VASS Erika felvétele, 2010) 189