Cseri Miklós - Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 24. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

SZABLYÁR PÉTER: Előszó

Hasonlóan értékesek még a réteken álló, s ugyancsak fagerenda-vázas, deszkaborítású szénapajták csoportjai, amelyeknek tájképi jelentősége meghatározó. 1993, 1994 majd 1995. években az Ybl Miklós Műszaki Főiskola hallgatói valamennyi - népi építészet szempontjából jelentős - portát felmérték (ezek a Mellékletben tanulmányozhatók). Ez a dokumentációs munka alapozta meg Jósvafő műemléki jelentőségű területének kijelölését, kormányzati előterjesztését és a védelmet biztosító 11/1999. (VIII. 18.) számú kulturális örökség minisztere által kibocsájtott rendelet életbe lépését. Igy valósult meg - ha megkésve is - VARGHA László 1960-ban megfogalmazott javaslata. Jósvafő védett építészeti emlékei közül kiemelkedik a tizenharmadik században épült, majd a tizennyolcadik század végén kibővített, fallal körülvett, kazettás menynyezetes református temploma és a közelében álló, 1851-ben épült barokk harangtorony. Szakrális emlékei közül meghatározó a harangtorony felett elhelyezkedő hajdan fejfa sírjeleiről híres - református temető, és a közelében megbúvó zsidó temető. Jósvafőn az ún. oszlopos fejfákat készítették. Keresztmetszetük négyzet, többségében csak előlapjuk faragott, amelyet egymás alá rendezett bevágások, faragások díszítenek. A fejfavésetek a ferdén („csorgósra") lecsapott (utóbbi időben bádog-, vagy alumínium lemezzel védett) felső lap alatti első mezőben láthatók. Gyermekeknek hat- és kilencágú tulipánt vagy szívet, nőknek szomorú fűzet, rozmaringot, férfiaknak csillagot faragtak. A legfelső mezőben olvasható a temetés éve, a középső mezőben az elhunyt neve, vagy az azt magában foglaló vers. Megkülönböztető jeleket tartalmazott a házasember, az asszony, a legény, leány, fiú- és leánygyermek, a pártában maradt leány és az idegen fejfája, mindez azonban fokozatosan eltűnt az ezredfordulóra. Jósvafő Szőlőhegye a településtől északkeletre, a Jósva völgyére néző lejtőkkel ma már csak emlékeztet a hajdani virágzó szőlő- és gyümölcsöskertre. A jósvafői Szőlőhegy első telepítését a 15. századra teszik. 1865-ben 65 holdon, 1895-ben már 73 holdon műveltek szőlőt. Ekkor, 1897-ben csapott le erre a területre is a filoxéra járvány, amelynek következtében az addig honos szőlőfajták mind kipusztultak. Az újratelepítés itt is megindult, Észak-Amerikából származó direkt-termő fajtákat meghonosítva. Mégis a múlt század tízes éveiben már csak I I hold szőlőt tartottak nyilván. A jósvafői szőlőhegy lehetséges „gén-bank" szerepét a Nemzeti Park létrejötte után fedezték fel. Számba vették a még fellelhető alma, körte, szilva, őszibarack, cseresznye, meggy és egyéb gyümölcsfajtáit. Vadalanyokra oltott csemetéit faiskolában nevelik és juttatják vissza a helyi lakosoknak. A ma alig 300 lelkes település életében az állandóság és a változás vívja huszonegyedik századi harcát. Ennek ellentmondásai alig oldhatók fel. A többirányú védelem korlátozásokkal jár, a falukép és az azt meghatározó népi építészeti emlékek megőrzése áldozatot és illő alázatot követel, amelyet csak a korszerű védelemhez szükséges anyagi források biztosításával lehet elfogadhatóvá tenni az itt élőkkel. Mindezt felismerve választotta a település szlogenjének a „Jósvafő jövője - Jósvafő múltja" gondolatot. Tanulmányainkban Jósvafő - mára műemléki jelentőségű terület védettségével is őrzött - mai állapotának megismeréséhez, megértéséhez szeretnénk adalékokat szolgáltatni. A településkép korábban tömör szövete bizony több helyen sérült, szinte azonnali beavatkozásért kiált. Abban bízunk, hogy munkánkat olvasva ez a kiáltás eljut mindazokhoz, akik még segítő kezet tudnak nyújtani! Szablyár Péter Múltidézés Falunapon a tájház kertjében 7