Cseri Miklós - Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 24. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

SZABLYÁR PÉTER: Előszó

A település és környezetének tájhasználata sajátos ívet mutat. A kora középkorban meghódított erdőterületen létrehozott irtásföldeken folytatott földművelő - állattartó gazdálkodás a második világháborút követően visszaszorult, majd megszűnt, a korábban művelt földeken megindult az erdősödés. Az Aggteleki Nemzeti Park létrejöttével a tájhasználat új elemeként a természetvédelmi célú területkezelés hódított tért, amely az élőhely-fenntartás mellett már élőhely rehabilitációs tevékenységet is jelent. Jósvafő első részletesebb leírását a 14. század végi egyházi iratból ismerjük, ekkor közel kétszázan éltek itt. A természeti adottságok kihasználásával ekkor már három malom működött, közülük egy úgynevezett hámor volt, amely vasfeldolgozásra szolgált. „Torony nélküli kőegyháza" a 16. század végére befejeződött reformáció óta szolgálja a református közösséget. A 18. század végére a templom alapterületét megduplázták, amelyet a népesség jelentős növekedése indokolt. A 19. század jelentős népmozgalmi változásokat hozott: a lakosság egy része - jobb megélhetése reményében - kivándorolt Amerikába. Ugyanekkor a Felvidékről jelentős zsidó migráció indult meg, ennek hatására egy sajátos összetételű zsidó közösség jött létre Jósvafőn. Ezt a közösséget a holokauszt nyomtalanul eltüntette, emléküket mára csak egy kis zsidó temető őrzi. A második világháború helyi harcaiban román csapatok vettek részt a Vörös Hadsereg szövetségeseként. A település fokozatos elnéptelenedését az ún. „szocialista iparosítás" munkaerő elszívó hatása, részben az egyéni gazdálkodás ellehetetlenülése, és a sikertelen tsz szervezési kísérletek okozták. Kedvező hatást gyakorolt az itt élők életkörülményeire az országos jelentőségű barlangokra épülő idegenforgalom. Ezek látogatottsága a múlt század nyolcvanas éveinek végére megközelítette a 200 ezer főt. A barlangok levegőjének gyógyhatására alapozott barlangterápia feltételeinek megteremtése, az erre épülő gyógyidegenforgalom több családnak biztosított kiegészítő jövedelmet. Ez az adottság azonban az ún. rendszerváltás óta kihasználatlan, és a barlangokat felkereső turisták létszáma is a felére csökkent. Jósvafő község területének térképi ábrázolásait a 18. század végétől - az I., II. és III. katonai felmérések lapjain - követhetjük. Ezek bizonyítják, hogy a falu utcaelrendezése alapvetően nem változott. Ezt tükrözi az 1868-ban készült részletes kataszteri térkép is. Lényeges változás csak a huszadik század második felében következett be, amikor a korábbi - kertekként művelt - területeken létrejött az úgynevezett Új sor szabályos utcaelrendezésű, családi házas negyede. Ennek köszönhetően az Ofalu szinte érintetlen maradt. Jósvafő település helyét a fokozatosan hátra vágódó Jósva-völgy és a völgyvégbe torkolló völgyek metszéspontjában kialakult sajátos térforma határozta meg és jelölte ki. A nyitott tenyérhez hasonló völgyvéghez ujjszerűen csatlakoznak a betorkolló völgyek, melyeknek végén barlangokból előtörő források fakadnak. E barlangok közül (Baradla, Béke-, Voss Imre-, Kossuth-barlang) a huszadik század elejéig egy sem volt ismert, a Baradla jósvafői bejárata csak 1928-ban nyílt meg egy mesterséges táró formájában. A település szerkezetét a vízfolyások által határolt területek, az ún. szögek, illetve a hosszabb, egyenes patakszakaszok mellett kialakult soros beépítések jellemzik. A településen átvezető (ma 2603 számmal nyilvántartott) Színből Aggtelekre vezető közút (jelenleg Petőfi Sándor utca) a már a vízfolyásokat egyesítő Jósva patakkal párhuzamosan fut keleti irányba. A Jósva-völgyet a turisztikai marketingben a „Források és barlangok völgyének" nevezik. Már a település neve is magában foglalja a „forrás" szót (fő = forrás; a Jósva forrása). Míg a nagyobb források vizét fokozatosan az energiatermelés szolgálatába állították (malmok, hámorok működtetésére), addig a kisebbeket állatok itatására és a szántóföldi, erdei munka közbeni ivóvíz beszerzésére használták. A környék „legvarázslatosabb" forrása a 425 tengerszintfeletti magasságban fakadó Lófejforrás, amelynek periodikus kitörései Tompa Mihály költőt is megihlették. A forrásokból fakadó vizek munkára fogásának feltétele volt, hogy azokat malomárkokban - a kilépés szintjén tartva - a malmok vízikerekeihez vezessék. Ilyen malomárkokat találunk valamennyi hajdani malomhely közelében (Jósva-, és Kecső-völgyek), valamint a NagyTohonya forrás alatt működött kapahámor (vízzel hajtott kovácsüzem) környezetében. A hajdani kenderáztatóknak csak a helyét ismerjük. Legtöbbje a Jósva-, és Kecső-völgyek falu-felőli végén, illetve a mai Új sor házhelyein működött, az utóbbi területet akkor Csóté-nak nevezték, utalva a vizenyős, másra nem alkalmas terület jellegére. Jósvafő település életét és legnagyobb veszélyforrását is a rajta átfolyó patakok jelentették. A gyakori árvizek hirtelen többszörösére növelték a patakok vízszintjét, ezért olyan átkelőhelyeket nem is tudtak létesíteni, amelyek ezeket a szélsőségeket elviselték volna. Maradt a folyamatos karbantartás és az árvizes időszakokban a közlekedés korlátozása. A település 19. századi útjainak, így hídjainak, pallóinak és gázlóinak elhelyezkedését az 1868-as kataszteri térkép pontosan megőrizte. A falu központjában egy két ívből álló kőhíd állott, amelyet valószínűleg a 19. század második felében építettek. Helyén ma egy nagyobb teherbírású, vasbeton híd áll. A község lakóházai és gazdasági épületei, korábban általában a 19. század közepéig, az északi magyar - a palóc - háztípushoz tartoztak. A 19. század folyamán, az Alföld felé nyitott völgyeken át az alföldi magyar - a közép magyar - háztípus elemei, sajátosságai hatottak, s terjedtek el. Településtörténeti és gazdaságtörténeti szempontból egyaránt jelentősek a nagyméretű pajták-csűrök. Részben fagerenda-vázas, korábban paticsfalas, majd deszkaborítással épült, újabban kőfalas, nagyméretű gazdasági épületek, sajátos és jellemző faluképi együttest alkotnak. 6