Cseri Miklós - Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 24. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

SZABLYÁR PÉTER: Településtörténet

Szablyár Péter TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Bár a Jósva-völgye már az őskorban is szórványosan lakott volt (Szinpetri, Csapás-tetői-barlang), tényleges benépesedése csak a honfoglalást követő évszázadokban kezdődött meg.

1 A közelben található felszíni vasércelőfordulások, a kezdetleges kohászati feldolgozáshoz szükséges fában gazdag erdők, a terület vízben való bősége alkalmassá tette a vasfeldolgozás meghonosítására. Az intenzív fakitermelés hatására létrejövő irtásföldek feltört földjén kezdetleges mezőgazdasági kultúra alakult ki, gabonafélék (köles, árpa, búza, zab) és gyümölcs (alma, szőlő, szilva) termesztésével. A 12. században a Jósva-völgye a tornai királyi erdőispánság része volt, amelyet fokozatosan váltott fel Torna vármegye közigazgatási szervezete. E nehezen járható, erdőkkel sűrűn borított, gyepüszerű vidék kisszámú lakosságának fő feladata az erdők és vizek védelme és a kincstár gyarapítása, az ország területének védelme volt. Fejlődését a tatárjárás időszakosan visszavetette, de azt követően ismét virágkorát élte. Ekkor alakul ki a völgy úthálózata, amelynek már jelentős szerepe volt a közlekedés, szállítás és az államigazgatás fejlődésében is.

2 A völgynek nevet adó patak neve - Fluvius llsuafey (Jósvafej-Jósvafő) - egy 1272-ben kelt latin nyelvű oklevélben bukkan fel, mint víznév. Ugyanez a víznév olvasható az egri káptalan által készített adásvételi szerződésben, 1295-ben.

3 Ekkor lakott település még nem található a forrásokban gazdag völgyfejben. A legújabb kutatási eredményei alapján DÉNES György bebizonyította, hogy a 13. század végi Jósvafő forrás nem a Baradla-barlang vizeit felszínre vezető - ma ilyen néven ismert - karsztforrás, hanem a községtől É-ra fakadó, bővizű Nagy Tohonya forrás, amely a múlt században feltárt Kossuth-barlang rendszerének forrása.

4 A 14. század során fokozatosan benépesült a Jósvavölgy hegyekkel övezett nyugati vége is. A település első részletesebb leírását a leleszi konvent (egyházi rendi gyűlés) I 399. október 24-én kelt levelében olvashatjuk. A 14. századi malmok pontos helyét még nem sikerült meghatározni, de az említett „hámor" helyét régészeti feltárással azonosították a Jósva patakba torkolló Almás völgy torkolatában.

5 A 15-16. század a mező- és erdőgazdálkodás fokozatos fejlődését mutatta. A szőlőkultúra elterjedése, a szántóföldi gazdálkodás további térhódítása, a legeltető állattenyésztés egyre több ember megélhetését biztosította. A török hódoltság a Magyar Királyság déli peremére sodorta a települést. Ennek a korszaknak egyetlen tárgyi emléke volt az a török stílusjegyeket viselő úrasztali terítő, amely a második világháború viharaiban eltűnt. A 16. századi Európa reformációs hulláma 1593-ban éri el a települést, ekkor Sulyok János prédikátor telepedik meg itt.' A 16-17. századi reformáció, majd ellenreformáció vallási küzdelmei után a 18-19. században a református vallásúak kerültek túlsúlyba a korábban katolikus vidéken.

7 Az élénk hitéletre utalnak az 1672-76. között az eklézsia számára készíttetett úrvacsorai edények, amelyek a település viszontagságos történelme ellenére mind a mai napig fennmaradtak és használatban vannak. 5. kép. Jósvafő bélyegzőjének lenyomata 1627-ből 1. H. KÉRDŐ Katalin 2000. 41 -48. 2. PALÁDI-KOVÁCS Attila 1996. 193-209. 3. DÉNES György 1979. 36-38. 4. DÉNES György 1998. I. 5. SZABLYÁR Péter 2000. 49-52. 6. MISKOLCZI József 1997. 2-6. 7. MISKOLCZI József 1997. 7-14. 13