Cseri Miklós – Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és ember. A Szabadtéri Néprakzi Múzeum Évkönyve 23. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2011)
KINDA ISTVÁN: Meszesek. Népi iparűzés Vargyason a 21. században
Iparűzés a „kollektív" ideje alatt Az 1930-as években megnyitott külszíni fejtést - a hagymási mészkőbányát - 1948-ban a kommunista hatóságok államosították, 1 4 az önállóan termelő mészégetők engedélyeit bevonták. Mivel azonban továbbra is - és egyre inkább - nőtt a mész iránti kereslet, a termelést hivatalos keretek közé szorították, a kollektív gazdaság felügyelete alá. Az 1952-ben megalakult kollektív a mészégetők közül néhányat állandó alkalmazásba vett, mások felhagytak a mesterséggel, és munkások, illetve földműves kollektivisták lettek. 1 5 A hegyekben, a Vargyas-patak völgyébe messze felnyúló határban kialakított tanyán egy állattartással foglalkozó család a kollektivizálást követően még sokáig működtethette a mészégető katlant, a nagy távolságra és a járhatatlan utakra való tekintettel a kollektív gazdaság ellenőrzése csak későre ért el idáig, s akkor sem lehetett rendszeres. „Nem vótunk kollektivisták. Apám nem állott vót bé, me azét a miénk a birtok odafenn vót, ahol laktunk. Olyan messze nem jöttek vót fel, hogy elvegyék. Messze vót, tizenkét kilométerre vót." (2) Vargyas határában ekkor, az 1950-es években a használható lefoglalt katlanokat kijavították, másutt újakat, nagyobbakat is építettek az ipari méretekben tervezett mészégetés számára. Az előállított oltatlan meszet immár nem a régióbeli falvak magánrendeléseire fuvarozták, hanem a környéken épülő gazdasági egységeknél, istállók, kollektív raktárak építésére használták fel, illetve a közeli ágostonfalvi állomásról vasúti szerelvényeken továbbították az országos ipari építkezések felé: „hordtuk, tettük szekérre, vittük Agostonfalvára, és tettük vagonba. A mezei úton el, úgyhogy azt tettük a vagonba, s vitték a vonattal el." (I) Bár az 1948 előtti időszakról a mészégetők nosztalgikus emlékeket őriznek, azt is felemlegetik, hogy a kollektív ideje alatt, szervezett körülmények között valamelyest könnyebb volt a nyersanyagok előteremtése, ráadásul élvezték a helyi hivatalos szféra támogatását is. 1 6 A fa és a mészkő a néptanácsé volt, abból utaltak ki meghatározott mennyiséget, a mészégetők pedig minden kiégetett katlan után pénzben megkapták a fizetséget. „Akkor kollektív alapon ment. Akkor es égettük, mondom, itt szembe Sz. bácsi végig égette. [De a pénz nem az övé volt...] Hát na, megkapta a fizetést. Megkapta a fogatnak, megkapta a munkáján azé, hogy elvitték, azé megkapta a pénzt mindenki. Úgy, hogy a pénz nem olyan vót, hogy nem adnak, hanem adták a pénzt. Mikor a meszet kiégette, elvitték, akkor má jött haza, mán a pénzt tették a markába, ennyi. Tudták, hogy mennyi vót egy mázsa mésznek a kiégetése." (I) A szocializmus alatt Székelyföldön általánosan elterjedt jelenség volt, hogy a kollektívbe tömörített termelők - nemcsak a földművesek és állattartók, de a különféle erdei ipart űző családok is - igyekeztek úgy szervezni a munkát és az értékesítést, hogy lehetőleg az állami juttatás mellett valamiféle többletre tehessenek szert a rendszer kijátszásával, közvetlenül az ellenőrző biztosok, a brigádosok félrevezetésével, vagy éppen a velük való öszszejátszás révén. 1 7 A vargyasi mészégetőkkel készült interjúk során is történt arra utalás, hogy ügyesnek kellett lenni ahhoz, hogy az illetékes személyek szemet hunyjanak a termék időnkénti megdézsmálása fölött. 1 8 Arra, hogy jelenleg a legkisebb, ún. kollektívnyugdíjból élő öreg mészégetők elégedetlenek a ledolgozott kemény évek után járó állami juttatással, az is magyarázat, hogy a kollektív káderesei nem vezették rendszeresen a ledolgozott éveiket a munkakönyvben, így nyugdíjba vonulásuk után szembesültek a problémával, amelynek orvoslására már nem volt lehetőség. 1 9 Többen épp az alacsony nyugdíj miatt kényszerülnek arra, hogy előrelahadott koruk dacára - jóval 70 év fölött is - az 1990 után felpezsdült versenyhelyzetben is tovább folytassák jövedelemszerző tevékenységüket. „Sokáig az almási kollektívnek égettem, tizennyolc esztendeig. Aztán, hogy a Cseuvilág megszűnt, akkor kiváltottam az iparengedélyt, rendesen kiváltottam, s akkor égettem én úgy magamnak s el tudtuk adni, vót gazda." (2) A rendszerváltozás utáni privatizáció A rendszerváltozást követően a falusi kollektív gazdaságok és a környékbeli állami vállalatok - főleg a jelentős erdővidéki bányaipar - megszűnése a térség lakosságának nagy részét munkanélküliségre ítélte. Ebben a rendkívül problémás gazdasági helyzetben Vargyason az a néhány mészégető, aki korábban állami alkalmazottként termelte az oltatlan meszet, arra törekedett, hogy kisebb léptékű magánvállalkozásként tovább folytathassa termelői tevékenységét. Mivel a múlt rendszerben használt katlanokat legtöbb esetben ők maguk építették a néptanács utasítására, vagy a még korábban épülteket újították-bővítették ki ipari mennyiség termelésére, azok használati joga természetszerűen őket illette meg, csupán az építmény által elfoglalt községi tulajdonú területet kellett a helyi tanácstól bérbe venni évente megújított szerződés keretében. Alternatíva híján az állami gazdaságból és az iparból utcára került helyiek közül többen - a kiútkeresés egyik fázisaként - szintén a mészégetés mellett állapodtak meg. Ok vagy alkalmi munkásokként tanultak bele a mesterségbe, vagy a család korábbi generációjának mesterségéhez nyúltak vissza. Ez az 1990-es évek elején - mindöszsze néhány év leforgása alatt - végbemenő represszív gazdasági folyamat az ipari tevékenységtől a természet kiéléséhez kanyarodott vissza, párhuzamosan azzal a me14. BARABÁS Jenő 1991. 154. 15. „[Mikor hagyta félbe az égetést?] „Hát azt má nem tudom, 51-52-be, akkor béálltunk a kollektívbe." (I) 16. „Hát a jobb vót akkor. Me könnyebb vót a követ es, könnyebb vót, me a cédulát es megkapta a fára, normálison, de most a cédulákkal es úgy állunk, hogy mikor adnak, s mikor nem." (2) 17. A megengedő viszony kiépítését a mezőgazdaság példáján lásd: OLÁH Sándor 2001.; 2008.; ugyanakkor bizonyított, hogy a természetkiélő mesterségek során hasonlóan jártak el a szénégetők (KINDA István-PETI Lehel 2004.) és a téglavetők is (KINDA István 2005.). 18. „Hát ugye, esetleg egy katlant égettünk valahogy, ha úgy sikerült, öt-hat mázsát úgy elcsempésztünk belőle, abból. [Hová tudták azt eltenni?] A helye megvót!" (2) 19. ,,[S a kollektív idején amit égetett, a munkakönyvbe beírták azokat az éveket?] Azt bé, mit akartak, s a többit semmit. Huncutság. (2) Ezt erősíti meg később egy sorstárs is: „a Cseu-világba [a Ceausescu-korszakban - K. I.] ki mennyit dolgozott, arra kapta a pénzt s a normát. S még sokszor bizony nem es írták rea amit kell..". (5) 170
