Bereczki Ibolya - Cseri Miklós (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 22. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)
Nagy Janka Teodóra–Szabó Géza: Sabján Tibor sárközi pártadíszes kályharekonstrukciója – A magyarországi népi kályhásság történeti, etnikai kapcsolatai az újabb kutatások tükrében
jes folyatott mázas tálasedényeket készítettek. Mestereik nem szakosodtak: nem különültek el a fazekasok, tálasok, korsósok és kályhások. Egy-egy fazekas a legkülönfélébb termékeket készítette. A táji munkamegosztásba szintén a hazai előképek alapján igyekeztek beilleszkedni. Ahogyan például Württembergben vagy Pfalzban elkülönültek az üvegfúvással, asztalossággal, fazekassággal foglalkozó falvak, az új hazában is megfigyelhető volt az erre irányuló törekvés. 5 7 Ehhez hozzájárult, hogy Mórágyon például a dombok közötti völgyben meghúzódó falu soványka földjének műveléséből nem lehetett megélni - így hagyományaikat folytatva, élve kulturális előnyeikkel, kiegészítő tevékenységként a házak mögötti löszfalba vájt hosszú kemencékben a környékbeli agyagból készült edényeket égettek. Ezt az agyagot a földekről hazatérőben a vízmosásból összegyűjtve hazavitték, és a téli hónapokban a természetes soványítását kihasználva további finomítás nélkül használták fel. Így az erősen szennyezett, többek között a környékbeli gránit kísérőásványát, biotitot tartalmazó alapanyag a Mórágyon készült kerámia egyik jellemzője lett. A Kossuth L. u. 86. sz. alatt feltárt, 18. század végétől működő műhely német feliratú félkész termékei, illetve a Hartáig követhető feliratos tálak pedig arra is rámutatnak, hogy termékeiket maguknak és az óhazai gyakorlatnak megfelelően Magyarországon is kialakított térségi munkamegosztásban a németajkú településeknek készítették. 5 8 Az eddig ismert évszámos edények alapján jól követhető, hogy fazekastermékeik a német feliratok elhagyásával, de egyébként változatlan formában, díszítéssel a magyarlakta településeken csak a 19. század második felében jelennek meg. Ebbe a folyamatba jól illeszkedik a felirat alapján 1872-re keltezhető őcsényi vagyonosodó magyar nagygazda kályhája, akinek személye is példázza a Sárköz gazdasági felvirágzásának megindulását. Az őcsényi kályha készítési helyének tisztázása a mórágyi parasztfazekasok révén arra is rávilágít, hogy a cserépkályhák fejlődésének történetét nem lehet elterjedési területének nyugati határa, azaz a német nyelvterület, illetve keleti határa, azaz a Szudéták és Kárpátok vonulata közötti térség történeti folyamatainak figyelembe vétele nélkül értelmezni. Összeurópai szempontból ennek ugyan csak egy kicsi, de a kályhák fejlődésének területi elkülönülése miatt igen fontos szelete, hogy 18. századi alföldi lakáskultúránkban a kályhák fokozatos elhagyása és a búbos kemencék térnyerése a jellemző. 5 9 Ezt a történeti hátteret differenciálja etnikai alapon tovább a teljesen új színt jelentő, gazdag kézműves hagyományokkal rendelkező, a 18. században Pfalzból és Württembergből a Dél-Dunántúlra betelepített németek helye és szerepe a magyarországi fazekasság és kályhásság alakulásában. Mint az a Mórágyon feltárt kemencék anyagából is látható, a céhen kívül dolgozó betelepített német mesteremberek kezén addig soha nem látott formájú és díszítésű kályhákhoz való kerámiák készültek. A tüzelőberendezés lényeges szerkezeti átalakulásával a középkori kályhákkal szemben a padló szintje fölé kerülő tűztérrel a 19. században elterjed a lábazati csempe is a népi emlékanyagban, amelynek legkorábbi darabjait SABJÁN Tibor a 19. század második felére keltezi. Elterjedési területét főként a Sárköz, Harta és a NyugatDunántúl területére teszi. 6 0 Mint látható, a sárközi kályha fejlődését a szerző kiemelten kezeli, hiszen mindvégig a magyar kályhásság fejlődése egyik példaértékű területének tartja. Ezért az eddigi kutatási eredmények legfontosabb pontjait érdemes egyenként számba venni. Eszerint csak a Dél-Dunántúlon terjedt el: • a zöld alapmáz alatti engóbos fehér festés vagy fekete írókázás, • a sárközi, virágmotívumokkal és pávaszemes hullámvonalakkal díszített sarokcsempe, • a speciális, szétterülő pártázat, amelyet trapéz alakú csempékből építenek. Jellemző továbbá, hogy: • a kályha lábazatát gyakran nagyméretű díszített csempék borítják, • a kályha egész felületét a zöld alapmáz alá felhordott fehér színű virágminta díszíti, • kék pávaszemekkel díszített változata csak a Sárközből ismert. A bemutatott, részletesen megvizsgált kályhacsempék alapján egyértelműen bizonyítható, hogy a zöld máz alatti fehér engób használata a mórágyi német fazekasok gyakorlatában általános volt - már jóval az őcsényi kályhák 1872-re keltezhető készítése előtt is. A pávaszemes díszítéshez használt kék szín használatára van példa a tálasanyagban is, bár ez viszonylag ritka (feltehetően a kobaltkék festék viszonylag magas ára miatt). Fekete írókázást a csempéken nem használtak, mint azt a MACHÁN 1-3. lábazati csempék mutatják. Az egészen sötét zöld színt valójában az engóbozott felületbe karcolt vonalakban megülő zöld ólommáz adta. Ez a sgrafittós technika Európában a 16. századtól általánosan ismert volt, hazánkban is felbukkan a középkori leleteken, s még a közelmúltban is így dolgozott Óbányán a léiméi család. A virágmotívumok - különösen a tulipán használata - szintén gyakoriak voltak a délnémet területeken. A mórágyiak különösen kedves motívuma volt a margitvirág, mert - bár áttértek a református hitre - niederkircheni óhazájukban templomuk védőszentje Szent Margit volt. 6 1 E virágoknak a trapéz alakú pártadíszeken, a tál alakú kályhaszemeken és lábazati csempéken való feltűnése a mórágyi leletmentések anyaga alapján szintén tényként kezelhető, ahogyan az is, hogy megjelenésük Mórágyon megelőzi a Sárközben elterjedésüket. 57. STIEGLITZ, Leo von 1990. 16. 58. SZABÓ Géza 1999.; 2008. 59. SABJÁN Tibor 2001. 26. 60. SABJÁN Tibor 2001. 65-68. 61. SZABÓ GÉZA 2008. A margitvirág kapcsán érdemes emlékeztetni a niederkircheni telepesek szülőhazájában élő Szent-Margit-kultuszra, s arra a körülményre, hogy a Margit név Mórágyon még a betelepülés után százötven évvel is a legkedveltebbek közé tartozott.(ZIMMER, Klaus 1990. 146-284.) 237
