Bereczki Ibolya - Cseri Miklós (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 22. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)

Szabó Zsuzsanna: A népi kultúra színrevitele a szabadtéri múzeumokban – Hagyomány, örökség és Skanzen

iránti közömbösségük következtében súlyos válságot élnek meg, egy-két évtized múlva egyszerre a kulturális életben és a szellemtörténeti diskurzusban is az érdeklődés középpontjába kerülnek. KORFF a megőrzés (deponieren) gyűjtő—megóvó és a kiállítás (exponieren) interpretáló-aktualizáló gyakorlata mögött meghúzódó ösztönző erőt, politikai energiát kutatja, valamint az új múzeumi trend közönségsikerének okait. A '90-es évek múzeumi eufóriáját azzal magyarázza, hogy az intézmények a látogatók visszacsábítása érdekében a múzeumi popularizálásába és a populáris muzealizálásba kezdett. Ennek elsődleges lépése a didaktikai irányváltás és a múzeumpedagógia felértékelése volt. A múzeum a tudomány templomából kísérletező műhellyé vált. Ebben a folyamatban a néprajz (etnológia) kiemelkedő szerepet játszott, amennyiben a mindennapi kultúra jelenségei a múzeumban korábban csak a művészeti alkotásoknak kijáró aurát kaptak. Az etnologizálás KORFF így nevezi az említett folyamatot - szorosan együtt halad a folklorizálással, amely a jelenkor muzealizálási tendenciájához talán a legtöbb impulzust adja. A folklorizmuson KORFF az élő és működő hagyománnyal szemben a felülről irányítva ápolt és őrzött, részben esztétizált, részben pedagogizált népi kultúrát érti, amelyet véleménye szerint az utóbbi évtizedekben gyakran az ipari társadalmak népi kultúrájának általános meghatározására használnak. „A folklorizálás a múzeumot „hideg médiumból" „forró médiummá" változtatja, amely az önmegrendezés és az önmagunktól való megmámorosodás interaktív, kommunikatív és kollektív formájára teremt alkalmat."

4

0 Ennek látószögében vizsgálja a szabadtéri múzeumokat is, különösen azoknak a megelevenítésre irányuló, élményközpontú és imitativ múzeumpedagógiai és interpretációs gyakorlatát, amelyben a folklorisztikus hiperrealitás a „történelmi valóság pótléka"

4

1 lesz. KORFF szigorú ítélete bennünket elsősorban arra ösztönöz, hogy megvizsgáljuk, a jelenkorban vajon milyen kulturális hiátust töltenek be a szabadtéri múzeumok? A kérdést a múzeumi módszertan és látásmód popularizálódása helyett inkább a múzeum társadalmi szerepe, illetve annak megváltozása felől kívánjuk megközelíteni. A húsvéti fesztivál kapcsán bemutattuk, hogy a múzeumi performansz nem mentes a folklorizmustól, hiszen a hagyományt sűrített és adaptált formában, átélhető, elsajátítható és fogyasztható módon teszi közzé. 30. kép. Kondorfa-SZNM (DEIM Péter felvétele) A fesztivál mindazonáltal nem veszi magát olyan komolyan, mint a kiállítás, és a hagyomány szemlére tevése közben tett látogatóbarát gesztusait sem titkolja. A fesztivál alakításában mindenkor helyet kap a közönség igénye, amely egyértelműen arra irányul, hogy a (társadalom-történeti) múzeum a jelenkor széttartó, nehezen azonosítható, gyorsan változó és kaotikus viszonyrendszereivel szemben, a múlt képeiben az összetartozás, a kontinuitás, a felismerhetőség és a kiszámíthatóság biztonságát mutassa fel. A múzeum ebben a szerepében - konkrét tárgyától és tudományos felelősségétől talán kissé függetlenedve - a mentális rekreáció helyszínévé válik. Míg a hagyományos ünnep határai általában egybeestek az adott közösség határaival, addig a múzeumi húsvétra mindenki hivatalos. Ugyanakkor a meghívottak individuális kereteik megőrzésével vesznek részt az ünnepen: a kollektivitás nem az egymáshoz fűződő, vagy egymással kialakuló kapcsolat megélésében, hanem a hagyomány-spektákulum egyszerre történő befogadásában van jelen. Valószínű, hogy egyelőre nincs még egy olyan intézmény, amely hasonlóan demokratikus, anonim és könnyen elérhető módon tenné közzé az identitás kulturális alapjait. A múzeum intézménye e tekintetben ismét közel kerül a templom metaforájához, csak ezúttal nem a tudomány tekintélye és felsőbb igazsága, hanem a nyáj összefogásának képessége fejeződik ki benne. 40. Gottfried KORFF 2002. I 32. 41. Gottfried KORFF 2002. I 32. 163