Bereczki Ibolya - Cseri Miklós (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 22. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)

Szabó Zsuzsanna: A népi kultúra színrevitele a szabadtéri múzeumokban – Hagyomány, örökség és Skanzen

I 2. kép. Nagykőrösi kékfestőműhely, enteriőr (DEIM Péter felvétele) ironikus felhanggal. Ezekben a szóhasználatokban a skanzen többnyire olyan festői és hangulatos hely metaforája, amely valamilyen múltbéli dolognak a mesterségesen előállított esszenciáját adja. A szabadtéri múzeumokról szóló véleményekben is előszeretettel írják le a skanzent olyan helyként, ahová a látogató bármikor betérhet, hogy aránylag olcsón szippantson egyet a paraszti múlt tiszta, fennkölt és garantáltan ólommentes levegőjéből. Mindenesetre a Skanzen az ilyenfajta értelmezésekkel nem igazán foglalkozik, a kritikával szemben a szakmai közbeszédben a tisztán tudományos célok és a közönség igényei összehangolásának szükségszerűségével érvel. A múzeum közönségszolgálati tevékenységének (bemutatók, fesztiválok, egyéb látogatói létesítmények) tulajdonított kommercializálódást a múzeum fenntartásának nehézségeivel magyarázza, jóllehet a paraszti múlt képeit elsődlegesen nem a rendezvényeken vagy az oktatási programokon, hanem a tudományos munka legközvetlenebb produktumaiban, az állandó kiállítás enteriőrjeiben, a hagyomány csendéleteiben rajzolják meg. A következőkben tehát azt fogjuk megvizsgálni, hogy a múzeumi gyűjtemény elsődleges megjelenítési módja, a szabadtéri kiállítás és az élő interpretáció hogyan viszonyul valójában a fent megrajzolt képhez, és tovább menve, mit mond a hagyományról. A szentendrei Skanzen Magyarország népi építészetének bemutatására és a paraszti építészeti emlékek megőrzésére jött létre. Az országot építészeti zónákra ezek múzeumi megjelenítését tájegységek összesen félszáz hektáron való megépítésében határozták meg. A „Magyarország kitsinyben"

2

2 koncepció keretében a tájegységek jellegzetes településformákban öltenek alakot, amelyekben az épületek, berendezéseik, jellemző időmetszetekben a vidék falvainak gazdasági, társadalmi, vallási, etnikai tagozódását és kulturális tényezőit kívánják megjeleníteni. A DélDunántúl tájegység például Tolna, Baranya, Somogy megye és Dél-Zala régióit, azaz Magyarország közel negyedrészét mutatja be. A kistáji kultúrákat egy-egy telek képviseli. Az épületek kiválasztásában és berendezésben fontos motívum volt a lakáskultúra 18. századtól mind erőteljesebb területi különbségeinek érzékeltetése az archaikus, füstös konyhás talpas házak és az alföldi jellegű, fejlettebb, földfalú, szabadkéményes, egy bejáratú házak, vagy a faragott keményfa bútorok és a festett asztalos bútorok egyidejűségének bemutatásával. A porták és lakóházak berendezése a társadalom összetételét gazdasági szintben, vallásban, etnikumban egyaránt reprezentálja: van kis-, közép- és gazdag paraszti porta, és vannak református és római katolikus vallású, magyar, német, bukovinai székely lakók életének berendezett épületek. 22. A kifejezés CSAPLOVICS Jánosra, a magyarországi etnográfia egyik előfutárára utal, akinek a „Magyarország Európa kitsinyben" (Gemälde von Ungern, 1822) sokat idézett tézisévé vált. Ezzel a mondattal CSAPLOVICS arra utalt, hogy Magyarországon viszonylag kis területen, összesűrítve tanulmányozható Európa etnikai összetettsége, így a nemzeti etnográfiája az európai tudományos problematika fokára emelkedhet. 147