Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

SZABADTÉRI MUZEOLÓGIA 40 ÉVE MAGYARORSZÁGON - Füzes Endre: A skanzenek alapításának motívációi

Szólni kell a skanzenek építésének szakmai-tudományos feltételeiről is. Véleményem szerint sem előtte, sem azóta olyan nagy és olyan ütőképes népi építészettel foglalkozó kutató gárda nem volt, mint akkor. E gárda tagjai elméleti alapvetéseket, nagytáji monográfiákat, a tematikus tanulmányok sokaságát tették az asztalra, melyek a skanzenek tudományos koncepciói kialakításához megfelelő alapot nyújtottak. Név szerint is hadd említsem a legkiválóbb kutatókat, mint GUNDA Béla, BARABÁS Jenő, VARGHA László, SZENTMIHÁLYI Imre, BAKÓ Ferenc, BÁRDOSI János, HOFFMANN Tamás, KNÉZY Judit, FILEP Antal, JUHÁSZ Antal, ERDÉSZ Sándor, és talán magamat is ide sorolhatom. Ne feledkezzünk meg a népi építészeti emlékekkel és a népi műemlékekkel foglalkozó építész kollégákról sem, mint VARGHA László számos tanítványa, MENDELE Ferenc, GILYÉN Nándor, ROMÁN András, L. SZABÓ Tünde, LŐRINCZ Ferenc, SZIGETVÁRI János stb., és mindenek előtt TÓTH János, aki az egész életét a népi építészeti emlékeknek szentelte, és aki különböző könyveiben és írásaiban már a második világháború előtt szorgalmazta a regionális skanzenek megvalósítását. Jelentős előrelépések történtek ebben az időszakban a népi építészeti emlékek megvédése területén. Az 1949. évi múzeumi-műemléki törvény már feladatként írta elő a népi építészeti emlékek feltárását és megvédését. Az akkoriban megszervezett Országos Műemléki Felügyelőség egyéb feladatai mellett a népi építészeti emlékek országos felmérésébe kezdett, melyet eleinte a VÁTI, később a Néprajzi Múzeum, majd a Szabadtéri Néprajzi Múzeum szervezett, és ez a munka felbecsülhetetlen értékű, hatalmas adathalmazt eredményezett. Az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) feladata volt a népi építészeti emlékek minősítése is, és csakhamar elkészült a műemlék, műemlék jellegű, faluképi jelentőségű minősítést kapott építmények jegyzéke, mely folyamatosan bővült, és végül 1000 objektum körül rögzült. A későbbi felülvizsgálatok persze korrigáltak rajta. Létrejött az ICOMOS Népi Építészeti Bizottsága, mely tanácsokkal, konzultációkkal, ellenőrzésekkel segítette a skanzenek építését. A szervezeti feltételek közé tartozik a múzeumi hálózat megerősödése és bővülése. 1962-ben a vidéki múzeumok megyei kezelésbe kerültek, létrejöttek a megyei múzeumi szervezetek (kivéve Zala megyét), az 1963. évi múzeumi törvény és végrehajtási rendelete, és a kapcsolódó szabályzatok egységes rendszerbe sorolták a múzeumokat, ugyanakkor teret nyitottak újabb múzeumoknak és a regionális skanzeneknek is. Azokban az évtizedekben a múzeumokban folyó tudományos vizsgálatok kiszélesedtek, melyekre korszerű kiállítások sora épült. Mindez a látogató-létszámot évi húszmillió közelébe növelte, és a magyar múzeumügyet az európai élvonalba emelte. Az új szervezeti struktúra lehetővé tette, hogy a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum 1972-ben kivált a Néprajzi Múzeumból, és önálló intézmény lett, a regionális szabadtéri múzeumok pedig a megyei múzeumi szervezetekhez kerültek, ezzel szilárd intézményi keretet kaptak. Ugyancsak a megyei szervezethez sorolták többségében a tájházakat is. Ezzel a létesítmények működtetésének pénzügyi forrása is lényegében megoldódott. Ha a regionális skanzenek megvalósításának motivációiról beszélünk, hangsúlyozni kell, hogy szervezésüket és felépítésüket mindig néprajzkutatók és az ügy iránt elkötelezett építészek kezdeményezték, a politikai és hivatali szándékok csak elősegítették, támogatták az ügyet. Meg kell jegyezni, hogy nem mindenhol szabadtéri múzeumokban képzelték el az építészeti örökség megvédését. Veszprémben VAJKAI Aurél, Hevesben BAKÓ Ferenc, Békésben SISA Béla, Baranyában SZIGETVÁRI János és jómagam dolgoztuk ki a helyben megtartandó tájházak koncepcióját. Talán nem tévedek, ha a regionális skanzenek motivációi között az érintett megyék földrajzi helyzetét is említem. Négy megye: Vas, Zala, Csongrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Trianon következtében már a 20. század 20-as éveiben az ország peremterületére került. Helyzetüket tovább súlyosbította a 2. világháború utáni helyzet, nyugaton a határzár, délen a Tito-konfliktus, keleten három idegen ország: Szlovákia, Románia és a Szovjetunió szorítása. Ezek a megyék a helyzetüknél fogva nem vettek részt az iparosításban, gazdasági fejlődésük lelassult, kapcsolataik megszakadtak. Az 1950-es évek elején például, amikor ott egyetemre jártam, Szeged majdhogynem halott város volt, jószerével csak az egyetemek és az egyetemisták tartották életben. A peremterületekhez hasonló helyzet alakult ki Zselicben és Belső-Somogyban is, melyek szintén a lemaradt területek közé tartoztak. Az említett megyék az 1960-as években mindent megragadtak, hogy kiemeljék magukat hátrányos helyzetükből. A múzeumok, és különösen a regionális skanzenek egyfajta kulturális kitörési lehetőségetjelentettek nekik, persze más intézményekkel együtt. Példaképpen említem, hogy Zalában, ahol gyakrabban formálódott olyan megyei, városi vezetés, mely különböző eszközökkel és intézményekkel (múzeum, skanzen, színház, műemlékek, művészeti alkotó műhelyek stb.) ki akarta emelni a megyét és központját a korábbi provincializmusból. Szombathelyen, a római Savaria emlékei feltárása és bemutatása (lásd Iseum) mellett, jelentős múzeumi hálózat épült ki. A történeti és a művészeti múzeumokat, a galériákat jól egészítették ki a Vasi Múzeumfalu, illetve a helyben megőrzött népi műemlékek (Cák, Pityer-szer) csoportjai. 170