Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

TÁNCZOS VILMOS: Magyar vallási néprajzi kutatások Erdélyben (Tudománytörténeti összefoglaló)

Tánczos Vilmos MAGYAR VALLÁSI NÉPRAJZI KUTATÁSOK ERDÉLYBEN (Tudománytörténeti összefoglaló) Az erdélyi magyarság hagyományos népi vallásosságáról átfogó, szintetikus néprajzi munka még nem készült. Ennek a hiányosságának természetesen megvan a maga magyarázata: A magyar vallási néprajzi kutatások korszerű elméleti-módszertani megalapozása csak a 20. század harmincas és negyvenes éveiben, közvetlenül az 1948-as kommunista hatalomátvétel előtt történt meg (itt mindenekelőtt a Georg Schreiber-féle lelkipásztori néprajz szemléletének és módszertanának átvételére gondolunk), de az ígéretes kezdetek után, a diktatúrák ideológiai viszonyai közepette már lehetetlen volt mind a szükséges alapkutatások elvégzése, mind a szintézis jellegű munkák megírása. Az, hogy a magyar néprajztudományban az 1989-es fordulat után sem mutatkozott igény egy ilyen összefoglaló munka megírására, a tudományterület belső fejlődésével, új kutatásmódszertani irányultságaival áll összefüggésben: az ekkorra általánossá, mondhatni kötelező érvényűvé lett antropológiai szemlélet inkább az élő, működő „mikrojelenségek" értelmezését és társadalmi kontextusban való elhelyezését, mintsem az átfogó szintézisek megírását tekinti tudományos célnak. Végül fontos tényező az is, hogy az ezredfordulóra a hagyományos népi világ gyakorlatilag megsemmisült a Kárpát-medencében is, tehát mint élő, működő kultúra már nem volt vizsgálható, következésképpen az elmaradt alapkutatásokat is nehezen lehetett volna már elvégezni. Annál is inkább, mert - amint ezt előbb említettük - az idős emberek passzív emlékezetében élő kulturális jelenségek vizsgálata, az „értékmentés" és néprajzi adatgyűjtés ekkor már nem tartozott a korszerű tudományos paradigmák közé. A jelen tanulmány azokat a nyomtatásban megjelent néprajzi gyűjtéseket, tanulmányokat veszi számba, amelyek az erdélyi magyar népcsoportok népi vallásosságával foglalkoznak.

1 Ezeic az eredmények bizonyára sem műfaji, sem tájegységi, sem történeti vonatkozásban nem elégségesek ahhoz, hogy egy majdani munkacsoport az erdélyi magyarság vallási néprajzát öszszeállítsa, de összefoglaló igényű rövid bemutatásuk - úgy véljük - mégis időszerű. Mivel a vallásos világkép a hagyományos népi kultúra csaknem minden területét meghatározza, a jelen kutatástörténeti összefoglaló tárgyát igen nehéz körülhatárolni. A népi tudatban például nem mindig különülnek el a hiedelmek a kifejezetten vallásos természetű képzetektől, de ezt a distinkciót tudományos téren mégis célszerű megtenni. Hasonlóképpen nem mindig egyszerű elhatárolni a vallásos és nem vallásos tartalmú népszokásokat sem, vagy éppen elkülöníteni a szövegfolklór vallásos és nem vallásos tartalmú műfajait. Köztudott továbbá, hogy a vallásosság népi képzetei, rituális megnyilvánulásai és a vallásos élmény megélésének népi intézményi keretei gyakran a hivatalos egyház kultúrájával és intézményrendszerével is összefonódnak. Továbbá a népi vallásosság kutatói mindegyre folklorizációs folyamatokkal szembesülnek, azzal, hogy az ún. „magas egyházi kultúra" elemei „alászállnak" a nép közé, másfelől viszont igaz az is, hogy a hivatalos egyház gyakran használja fel a népi vallásos kultúra bizonyos elemeit, azaz a vallásos folklorizmus különféle jelenségei a modern korban is igen gyakoriak.

2 A jelen tanulmány összeállításakor, azaz a bibliográfiai adatgyűjtés és értelmezés során, egy pragmatikus szemlélet jegyében inkább a népi vallásosság fogalmának tágabb felfogására törekedtünk, mintsem a fogalom leszűkítésére. A vallási néprajzi kutatások korszakai, intézményi keretei és módszerei A vallásos mentalitásra és szokásokra vonatkozóan viszonylag kevés történeti forrással rendelkezünk. Az igen gazdag 17-18. századi erdélyi emlékiratirodalomban és prédikációs irodalomban előfordulnak olykor néprajzi-antropológiai szempontból is értékei he tő szórványos adatok,