Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

KÓSA LÁSZLÓ: A Partium, a Bánság és Erdély táji-történeti tagolódása

A Bánság Szintén igazgatástörténeti eredetű tájnév. Az általa jelölt táj közvetlen előzménye pontosan ismert. A magyarországi török hódoltság megszűnte után a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi vízválasztó vonal közötti vidéket 1718-1778 között a magyar királyságtól külön Bécsből kormányozták. A visszacsatolás után Katonai határőrvidékeket (1876-ig) és három vármegyét (1918-ig) szerveztek a területén. 1920 óta három országhoz tartozik. A Partiumtól eltérően középkori népességének folytonossága a hódoltság idején - talán az Erdéllyel szomszédos hegyvidéki románságát kivéve - teljesen megszakadt. Település- és népességtörténeti szempontból egyöntetűen frontier, telepes régió. Lakossága a 18-19. századi telepítésekkel vagy spontán vándorlással érkezett. A hódoltság előttihez hasonló összefüggő magyar nyelvterületet nem alakult ki. Ebben az időszakban a régió meghatározó tulajdonsága volt a nyelvi-nemzetiségi-vallási sokszínűség, ami azonban az asszimiláció miatt, továbbá elsősorban a németek kivándorlásával és kitelepítésével mára sokat halványodott. Viszonylag gyenge természetföldrajzi tagoltsága folytán, amit sem a nyelvszigetek és szórványok elhelyezkedése, sem a közigazgatási egységek nem gyarapították, tájnévi állománya szegényes. Minthogy a fenti jellemzők csaknem kivétel nélkül érvényesek a Bánságtól északra fekvő Körös-Maros közére is (Fehér-, Kettős-, HármasKörös, Tisza, Maros, erdélyi vízválasztó által bezárt terület) településtörténeti és néprajzi szempontból indokolt összekapcsolásuk. A Bánság városhálózata gyér. Két nagytáji központja, Arad és főleg Temesvár („a magyar Manchester") kiegyezéskori nagyütemű ipari fejlődése nagyvárossá növekedésüket előlegezte, az új határok azonban ezt a folyamatot megakasztották. Szegeddel összevetve, szinte semmit sem tudunk regionális hatókörükről, kulturális kisugárzásukról. A Bálint Sándor alkotta „Szögedi nemzet" viszont mindenekelőtt a Bánságra terjedt ki. A Körös-Maros közi tanyás mezővárosok (egy-kettő közülük hódoltság korabeli lakosságkontinuitással) a 20. század elejére jóval sűrűbb városhálózatot képeztek a bánságinál, bár az ipari elem hiánya urbanizációs jelentőségükből levon. A nyelvi-nemzetiségi állapottal szoros összefüggésben a néprajzi arculat összetett. A legutóbbi évtizedekig sem fejeződött be mindenütt a kulturális egységesülés, integráció, nemcsak a települések egymásközti viszonylatában, hanem számos településen belül sem. A néprajzi és nyelvjárási vizsgálatok 150-200 év előtti kirajzási területről hozott sajátságokat is rögzített. Megjegyzendő, hogy a Bánság néprajzi kutatása egyenetlen, magyar szempontból a kevéssé ismert vidékek közé tartozik. Az 1920 utáni széttagoltság kulturális és társadalmi hatásáról ilyen irányú összehasonlító vizsgálatok hiányában különösen keveset tudunk. Objektumainak múzeumi bemutatásánál ugyancsak indokolt a mai magyarországi tájegységekhez kapcsolás. Erdély Az írásban egyik legkorábbról fennmaradt tájnevünk. Természetföldrajzi eredetű, etimológiája is nagy múltját igazolja. Kiterjedése („történeti Erdély") a 16-17. századi fejedelemség idején rögzült, ám a 20. században is lényegesen módosult azzal, hogy a köznyelvben a Trianonban Romániához került összes magyar területet jelenteni kezdte. Az utóbbi fogalmat szaktudományi alkalmatlansága miatt - véleményem szerint - a néprajznak nem kell használnia. A 19. század elejére, az ipari forradalom első hatásai előtti évekre Erdély mindenekelőtt természetföldrajzi elzártságából és sajátos társadalmi szerkezetéből adódó számos műveltségi és társadalmi archaizmusával jellegzetesen különbözővé vált nagytáji környezetétől. Közülük előadásunk szempontjából a legfontosabbak: a regionális rendiség, a szabadalmas területek nagy aránya, az etnikai és vallási szegregációk, amelyek egybeeshetnek nyelvi elkülönüléssel. Ezért írhatta 1854-ben KŐVÁRY László, hogy „Erdély egy gazdag ismeretlen múzeum". Ez a gondolat az elmúlt másfél száz évben folytonosan jelen volt (van) a magyar kulturális tudatban. A sajátos történelmű, archaikus és multikulturális nagytáj ténye kezdetektől ösztönzőleg hatott a néprajzi kutatásokra, sőt magyar néprajz intézményesülésére is. Erdély tájnévállománya a természetföldrajzi tagoltság, a közigazgatási egységek többfélesége és az említett szegregációk miatt igen gazdag. Környezetétől való különbözősége egységes belső képet sejtet, de éppen fordítva, belső néprajzi tagoltsága kimondottan összetett. A tájak, középtájak és vidékek ezúttal sem feltétlenül fedik a néprajzi jelenségek elterjedtségét, mégis a tájnevek segítségével eredményesen tájékozódhatunk