Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)
GAZDA KLÁRA: Nemzetiségi település a moldvai magyaroknál
jobbágyok számára. 223 Ennek a „rabságnak" az emlékét őrzik a diószéniek, akik „őseinek" a külterületen volt ugyan felosztott földje, de csak igen kevés és rossz minőségű. Más falvak bojárjai erdélyi vendégmunkásokkal dolgoztatták meg kiterjedt birtokaikat. A falvak belterületén, valamely nemzet, nyámság helyén, részén, tehát örökföldjén elhelyezkedő nemzetségi házcsoportok, katunok nevüket az őket létrehozó elemi család hivatalos és/vagy ragasztványnevéxőX kapták. Úgy keletkeztek, hogy a telek tulajdonosa még életében felosztotta azt nagykorúvá vált gyermekei közt, igyekezvén házat is építeni számukra. Ennek legkésőbb azok házasulásáig meg kellett történnie. A legkisebb fiúgyermek a szülők házát örökölte. A lányok is kaphattak részt, számukra is épülhetett ház, mint a nagypataki Kósák, vagy akár a csíkfalvi Szilágyiak esetében, de ez nem volt kötelező, mert ha férjhez mentek, a szülő már nem volt köteles ingatlannal, csak ingóságokkal, zesztrével ellátni. Ez esetben csupán az anyarész - rendszerint kenderföld - járt nekik. 224 Ugyanígy, csak anyarész járt az apa halálát követően, az ugyanazon anyától, de más apától születő mostohatestvéreknek is. És fordítva, az apa második házasságából származó gyermek is megkapja a részt, amint azt a nagypataki Rókák példája mutatja. Ha viszont egy családban csak lánygyermek született, azé és a hozzáköltöző férjéé lett az örökség. Az így keletkezett telekcsoport, melynek megközelítése érdekében közös utcát nyitottak, néhány nemzedékig bővülhetett, a házak a nemzedékek sorrendjében gazdát cseréltek. A 20. század második felében a városra kerülő gyermekek nem kaptak részt, csak legfeljebb egy kis darab kerthelyiséget. A részes birtoklás jogalapja tehát a vérségi leszármazás volt. Mind a klézseiek, mind az onestiek a tőkétől való leszármazás fejében rendelkeztek osztozó joggal, s a rész effektív, a családi birtokból járt a nagykorúságukat elért leszármazottaknak. Ez a vérségi kapocs lehetett fiktív is, részhez örökbefogadás eredményeként is lehetett jutni, - mint a nagypataki Kósákál történt, akik azonban példánk szerint mégiscsak nemzetesek voltak a Barbóc őssel. Az örökbefogadás ez esetben annál inkább beleillett a nemzetségi részes földbirtoklás szabályrendszerébe, mivel annak az is a kitételei közé tartozott, hogy kihalása esetén a család a földet viszszajuttatja a nemzetségtagok tulajdonába. Bárbocnak, nem lévén gyermeke, ezt örökbefogadással oldotta meg. Szintén a gyermektelen rokon telkével növelte lakóterületét a klézsei Mesterke András is. A nemzetségtagok az adható-vehető részes örökbirtok eladása esetén elővásárlási joggal rendelkeztek, mint ezt a szabófalvi jogszokásokból megismertük. A belterület nemzetségi csoportok szerinti megosztásának igénye és gyakorlata együtt járt a külterület, sőt annak javai részekre való felosztásával, mely részek örökbirtok státusza elvileg érvényesült. A birtokosok érdekeit szabályozó földközösség körülményei közepette, relatív földbőség esetén nem volt szükség a teljes terület effektív felosztására, hisz a számon tartott leszármazási alapú osztozójog a közösség bármely tagja számára biztosította a szabadfoglalás lehetőségét. Ugyanakkor, eladás esetén pontosan meg tudták határozni birtokuk helyét, mint azt a 16. Században a klézsei öreg Istvánnál láthattuk. A 16-17. században Moldvában már jelen levő, elsősorban a jobb minőségű szántókra kiterjedő egyenlősítő osztásos földközösség jogalapja a nemzetségi hovatartozás volt, amiről STAHL úgy gondolta, hogy a földhöz jutásért való harc következménye. Őszerinte a moldvai románoknál az ezt megelőzően az amúgy létező beltelek felosztás családcsoportos elvének 225 nem tulajdonítottak reális jelentőséget. Szabófalvi példáinkból mi mást sejtünk, azt, hogy nem véletlenszerűen, hanem szokásjogi alapon, az örökség továbbadásának belső kényszere közepette jött létre, aminek hasonló in vivos módját ráadásul STAHL is említi 226 . E településtípusnak, mint a szabófalvi adatokból látjuk, igen fontos védelmi, önvédelmi funkciója volt, és a technika fejletlensége miatt a rokonok együttműködésnek is nagyobb lehetett a jelentősége. Mai példáinkban az osztozásos örökítés mechanizmusa már korlátozott, az otthon maradás, a falusi életmód folytatása a feltétele, és a kölcsönös segélynyújtás is kisebb jelentőségű. Meglehet, hogy a nemzetségi házcsoportok, illetve a tőkétől való leszármazás fontosságának eltérései a két etnikumnál valóban összefüggenek a saját hagyomány - idegen minta kettősségével, de ezt bizonyítani kellene. A faluközösség ismérveivel is megmagyarázható jellegzetességei mellett, amilyen a határkerítés alkalmazása, önkormányzat, önbíráskodás, vizsgálni kellene a hely- és családtörténettel, leszármazásból eredő nemesi öntudattal és hierarchiával, kultusszal, temetkezési szokásokkal kapcsolatos tudást is, érvényesítve azokat a szempontokat, amiket KOS Károly rákosdi tanulmányában említ.
