Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

ború idomú vízvetők terjedtek el. A kasszerűen font sövénykémények oldalát nagyon gyakran náddal vették körül, hogy a kémény falát, tapasztását a beázástól megkíméljék. Néhány alkalommal meszelt oldalú kéményre is találtunk példát (254. kép). A csallóközi, komáromi, 20. század eleji fényképeken viszont a kémények tapasztása csupasz. A kerek, kasszerűen készített sövénykéményes lakóházak Győr, Komárom, Pozsony megyék területén voltak általánosak. Sopron északi, Nyitra megye déli területein is sok sövénykémény volt. A Tó-, Sziget-, Csallóközben általánosak, szinte kizárólagosak voltak. Az elterjedtségük mértékére jellemző lehet, hogy a század első két évtizedében még készültek fényképek akkor fonott, új, még tapasztatlan, kasszerű sövénykéményekről. Martoson még 1967 decemberében is fényképezhettem gépi cseréppel fedett, újabb épületen kasszerűen kötött sövénykéményt. A szögletes fonott, vázas kémények szintén kívül-belül tapasztottak, az általam ismert ilyen szerkezetű kéményeket kívülről mindig gondosan meszelték is. Ezeken nem láttam vízvetőt, vagy tetőcskét. Az ilyen kémények elsősorban Győr vármegye keleti felében, illetve Komárom vármegyében maradtak fenn. A Sopron megyei területeken volt olyan eset, hogy az ilyen szerkezetű kéményt a héjazaton kívül, rúdvázra szögezett vízszintes szálirányú deszkázat védte. Ilyenkor volt vízvető tetőcske is rajta. Mind az utóbbi típus, mind az előbbi meglehetősen széles nyílású volt. A Sopron megyei magyar lakosság körében, azokban a falvakban, ahol egyéb, a Kisalföld egészétől eltérő jelenségek voltak (udvarról nyíló szoba, középre épített konyhai sütőkemencék stb.), sajátos deszkakéményeket alkalmaztak. A korábbiaktól eltérően szűk deszka szélességnyi kürtőt építettek. A deszkázat tetején kerek oldalnyílásokat fűrészeltek, a kémény tetején kis nyeregtető van. E kémény típus Dömötör Sándor közleményéből ismert, aki Mihályi község fakéményeit írta le,"

1 Magunk 1965ben, Csorna és Kapuvár között több községben (Rábatamásiban, Faradon, Szilben) működő változatait fényképezhettük. Farad községben találtam olyan lakóházat, amelyiken a szűk deszkakémény lefelé kissé szélesedő volt, s a deszkázatot kátránypapír bevonat takarta. A falazott szabadkémények két típusát találtam meg. Voltak dongaboltozatként elkészített aljú kémények, melyeknek közepén magasodott a füstelvezető kürtő, melynek eleje a boltozat teljes szélességét keresztben átérte, kimetszette, felfelé álboltozatszerűen szűkült, majd mindkét oldala a kémény külső nyílásáig párhuzamos volt. A másik kéménytípusnál a kéményalja boltozását hosszirányban is elvégezték. A boltozat záradéka a két fal mellől közép felé haladva egyre magasabb volt. Ezeknél is a kémény kürtő része hátulról szűkült a függőleges homlokoldal felé, majd párhuzamosan futott ki a nád tetőhéj alól. Cseréptetejű házaknál sokszor a tetősíkon kívülre került a kémény beszűkülő torka. Egyes esetekben, a falazott kémények tetőtérben lévő részei nyerstéglából épültek, s csak a külső, tetőtéren kívüli rész volt égetett téglából. A falazott kéményeket lezáró kéményfejeknek sok változatát ismerjük (255. kép). A korai, 19. század végéig épített kémények nagy része fedett, boltozott tetejű volt, oldalnyílásukon távozhatott a füst. Voltak teljesen boltozott formájúak, voltak olyanok, amelyeknél az oldalak enyhén összehajlottak, tetejükön lapos, vagy csak enyhén ívelt felület volt. Voltak laposan lefedett kémények is. Szokásban volt a kémények tetejére tetőcserépből összetámasztott, gúla alakú, több szintes, dekoratív hatású összeállítást építeni, különösen Sopron környékén. A lefedett tetejű kémények oldalnyílásai általában a keleti és nyugati oldalra kerültek, jóval ritkábban fordultak elő a minden égtáj fele füstnyílással rendelkezők. A zömök kéménytestet díszítendő, a felületükön egy-két bordát formáltak egy-egy sor téglából. A kisalföldi kémények vakolatlanok voltak, legfeljebb a tégla fúgáiból kicsurgott habarcsot elmázolták. A felül nyitott kémények az újabb időben egészen divatossá váltak, de készültek még szabadkémények is így. Ezeket általában célszerűtlennek ítélték, mert a behulló csapadékvíz a kémény oldaláról, mint felhígult kormos-szurkos lé, lecsurgott a konyhába. Ez a típus a leggyakrabban csonkagúla alakú kéményfejjel épült. A kéményfejet indító, a kémény testéből peremszerűen kissé kiálló bordasor fölött minden téglasor kicsit beljebb és beljebb állt, esetleg a legfelső sor volt ismét kijjebb álló. Ennek előnyére mondták, hogy nehezebben bomlott meg, nehezebben billenhettek ki belőle a téglák, míg egyéb típusoknál nagyobb szélnyomásra, vagy fagyra könnyen meglazulhattak. A téglakéményekbe is beépíthettek keresztrudakat a húsfüstöléshez. A kéményt