Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

A TELEPÜLÉS

zak. A házak oly szorosan csatlakoztak egymás mellé, hogy számos esetben, különösen a kö­zépső részen fekvő háztömbökben, nem volt kapubejárat, csak ajtó nyílt az utcára. A város­ka paraszti lakossága (legnagyobb részt erede­tileg reformátusok), a város belső részétől el­különülten, a belső magot körülvevő árkon kí­vül keletkezett újabb, tágasabb utcasoron, il­letve a belső magtól északnyugatra eső halma­zos jellegű „Majorokban" lakott. Több jel ha­tározottan arra mutatott, hogy Somorja pa­rasztgazdái is csak másodlagosan költöztek ki a Majorok településrészbe (11-12. kép). Noha Somorja településtörténetét részlete­iben nem ismerhettük meg, a településkép analógiája alapján is kétségtelennek tűnt a győrihez hasonló fejlődés. Ennek alapján bizo­nyosak lehetünk abban, hogy Győr és Újváros fejlődése nem elszigetelt jelenség a Kisalföld településrendszerében. Meggyőződésünk sze­rint a kisalföldi településrendszerek elemzése az egész magyar településfejlődés megértésé­hez viheti közelebb a kutatást. A Csallóköz, a Szigetköz és a Mátyusföld több pontján tanyaszerű tartozéktelepülések is kialakultak. Egyes helyeken, a természeti adottságok mostoha volta miatt, szükségessé vált a Duna árterének a község központjától távol eső területeit is művelés alá fogni. A kez­deti ártéri legeltetés mellett mind jelentősebb területeket vontak intenzív földművelés alá. A csak csónakkal megközelíthető, távoli földterü­leteken egyre több szállás jött létre. A csallókö­zi oldalon többek között Vajka és Nagybodak vett részt az ártéri földművelésben, a Sziget­közben pedig Lipótnak voltak az ártérben szál­lásai. Az ártéri telepeket az első katonai felmé­rés során is regisztrálták, mint arra HOFER Tamás, a kérdés alapos ismerője rámutatott. 70 A folyamrendezés során a Duna főmedrét az északi, pozsonyi ága, és a déli, mosoni ága ter­hére a komáromi meder kotrásával, gátak közé szorításával alakították ki. Ez a tény eleve ne­hezebbé tette az anyaközségek és szállásaik kö­zötti kapcsolatok fenntartását. Teljessé tette a különválást az első világháború utáni államha­tár megvonása. A hajdani tartozékok önálló községekké alakultak. Hosszabb időn át a ket­tős birtokosság ugyan fennállt, de a legutóbbi időben ez is megszűnt. Ezzel párhuzamosan, de különösképpen az 1954. évi nagy árvíz pusz­tításait követő újjáépítés során, zárt falukép kezdett kialakulni, bár utca jellegű tanyasorok korábban is épültek. Az önállósulásra kénysze­rült települések az anyaközségekben kialakult szervezetek és hagyományok alapján indították meg életüket. Ez is oka annak, hogy építésze­tükben is azonos jellegűek csallóközi kirajzási központjaikkal. A tartozékszállások önállósu­lása révén jöttek létre Tejfalusziget, Doborgazsziget, Sérfenyősziget és Cikolasziget községek, határuk szinte a Szigetköz egész északi térségét kitölti (13-14. kép). E községek történeti, települési elemzése társadalmi, bir­toklástörténeti szempontból is rendkívül tanul­ságos lehetne, hiszen mind az anyaközségek­ben, mind a szórványokban a kisnemesi, egyhá­zi nemesi, paraszti közbirtokossági formák, kö­zösségi szervezetek éltek a közelmúltig. A Kisalföld több vidékén a szőlőművelésnek nagy hagyományai vannak. A szőlőtermesztés első okleveles emlékei a sokorói szőlők eseté­ben az Árpád-korig nyúlnak vissza. A királyi viniatorokat 1253-ban említik a Győr szomszéd­ságában fekvő Nyúl községből. 71 A bársonyosi borvidék történeti borvidékeink közé tartozik. Ugyanilyen mély gyökerei vannak a Kisalföld északi területén is a szőlészetnek (Nyitrában, Komáromban, a peremterületen Pozsony me­gyében). A feudális földhasználatban különle­ges helyet elfoglaló szőlőtermelés lehetőséget teremtett a szabadabb birtoklásnak. Az intenzí­vebb, munkaigényesebb kultúra vonzotta a kis egzisztenciákat, s ez együtt járt a települési szór­ványképződéssel. A Kisalföld területén a pa­raszti szőlők túlnyomó része telis-tele volt szór­ványokkal (7., 15. kép). E szórványok a birtok­aprózódás következtében nem egyesültek zárt falvakká. A kintlakás kezdetéről nem tudunk nyilatkozni. Szerencsés véletlen azonban, hogy az egyik szórványnál (Bársonyos-Öreghegynél) világosan megállapítható volt, hogy a hely föl­desura, a bencés főapát telepítette a szőlészkedő, szórványban élő lakosságot külön. Egyrészt az eredeti alapítólevelet a falu jelenle­gi lakosai máig őrzik, másrészt a bencés rend­történet is leírja a telepítést. Figyelemre érde­mes, hogy a község földművelő parasztjait a sző­lőművelőktől elkülönítetten, külön szervezés­ben telepítette a főapátság. Míg a szőlőhegyen a lakosság magyar, a falubeliek szlovák telepesek. A különállás az 1733-as telepítés óta máig nem szűnt meg, noha ma már minden közigazgatási különbséget felszámoltak. 72 A szőlőkben négyféle teleptípus és az azok­hoz alkalmazkodó építmények együttese ala-

Next

/
Oldalképek
Tartalom