Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

A TELEPÜLÉS

egyenlítést biztosítva, nagyobb lélekszámban élt. Nem ritkák a 200-300 lelkes települések, s az 1000-2000 fő fölé emelkedők kivételesen nagy népességűnek számítottak. A településhálózat a középkor folyamán itt is bizonyos spontán ritkulást mutatott, ami kitűnt LENGYEL Alfréd Győr megye viszonyait tárgyaló kiváló munkájából, s amit SZABÓ István szintézise alapján még inkább érthetőnek találtunk.

35 Az itt hivatkozott győri monográfia árulkodó adatokat adott a török pusztítás mértékéről is. Durván úgy becsülhetjük, hogy a Vágtól és a Rábától keletre eső tájrész olyan méretű pusztítást szenvedett el, mint a Közép-Tiszavidék. Számtalan település vált pusztává, csak kivételes helyzetű községek maradtak mindvégig életben. A jelenlegi települések java része a Kisalföld keleti részén ugyanúgy a 17. század végén, s a 18. században népesedett be újra, mint a Dunántúl, vagy a Nagyalföld pusztult területei. Győr déli városkapuját - a korábbi Fehérvári-, avagy Sokorói-kaput -, egy időben Pusztai-kapunak is nevezték. A Kisalföld török járta keleti felén számos község újjátelepült, de a hajdani helységek java része uradalmi puszta maradt, amelyeket a legutóbbi időkig csak igen gyér népesség lakott. Az újjátelepült, paraszti lakosságú községek számára nem nyílt olyan szabad fejlődés, mint a Nagyalföld számos vidékén. Az uradalmi területek közé ékelt paraszti telepeknek, egy-két kivételtől eltekintve, nem volt lehetősége puszta területek állandósuló bérletére, vagy megváltására. A tájegység keleti régióiban a nagy uradalmi puszták közé szorított falvak a szomszéd majorokban foglalkoztatott uradalmi népesség lakóhelyeivé váltak. Példa erre Bana község, ahol az alapító, jobbágy eredetű, törzsökös gazdanépesség mellett, egyre nagyobb számban telepedtek meg a szomszédos Bábolna ménesbirtokának foglalkoztatottjai. Kevés helyen alakulhattak olyan újabb tartozékok, mint amilyenek a kocsi tanyák voltak. A földesurak részéről az uradalmi puszták majorsági kezelésben hagyása, a lakosság önálló határú jobbágyközségekben való megtelepedésének megakadályozása a Kisalföld keleti területein a középkori településhálózatnál jóval ritkább megüléssel járt. Míg a bolygatatlan településterületen 2-3 kilométerenként újabb és újabb falvak sorakoztak, addig a keleti szektorban 10-20 kilométeres, lakatlan területek állandósultak. Különös, hogy a nagyobb uradalmi majorok nem váltak településmagokká. Bábolna népessége ugyan megnövekedett, önálló életű községgé fejlődött, de telep jellegét végeredményben máig nem vesztette el. A szomszédos, bizonyos vonatkozásban a sokkal roszszabb adottságú Bana és Nagyigmánd községek teljesebb értékű, komplexebb település benyomását keltik. A kisalföldi településhálózatban a nagyalföldivel összevetve egészségesebb, hierarchikus rendezettséget tapasztalhatunk. Maga a Kisalföld abban a területi lehatárolásban, amelyben dolgozatunkban tárgyaljuk, kissé „városszegény" tájnak látszik. Belső területein csak két fontosabb, nagyobb súlyú város van: Győr és Komárom. Mindkét város nagytáji, központi funkciókat lát el már évszázadok óta, és mindegyik fejlődőképes maradt a legutóbbi időkig. Mind Győr, mind Komárom táji környezete mezőgazdasági munkaerő feleslegét tartósan fel tudta venni, tulajdonképp a történeti magjukkal szomszédos településeikkel együtt, ipari agglomerációs településekké váltak. Különösen szembeszökő ez Győr esetében. Nem lehet azonban a Kisalföldet városszegény tájnak tartanunk, hiszen peremterületén a magyarországi városhálózat olyan fontos helyeit találjuk, mint Sopron, Pozsony, Esztergom és Magyaróvár. A hazai városfejlődés élvonalába tartozott nagyvárosok mellett fejlett mezőváros láncolatot találhatunk. Somorja, Dunaszerdahely, Vágsellye, Érsekújvár, Tata, Csorna, Kapuvár. Noha ezek lakosságának lélekszáma messze elmaradt nagyalföldi testvéreiké mellett, szerepkörüket mégis maradéktalanul betöltötték. Helyet adtak a felvásárló és elosztó piacnak, a kisiparnak, s emelkedettebb életszínvonalú, szabadabb életmódú polgári-paraszti csoportjaik révén fontos közvetítő szerepet töltöttek be a városi, nemesi rétegek és a falu tömegei között mind gazdasági, mind művelődési vonatkozásban. A Kisalföld táji fejlődésére jellemző, hogy a településhálózat az apró falvaktól a kisebb és a jelentékenyebb mezővároskákon át, az ipari nagyvárosokig történelmileg kialakult, árnyaltan szubordinált láncolatot alkotott. Viszont az éppen a településhálózat háborítatlan fejlődése, részben pedig a török megszállás sújtotta területek újjátelepítésénél megfigyelt momentumok miatt a szabad paraszti, polgári fejlődés, autonómia nem fejlődhetett ki olyan mértékben, mint ahogy a Nagyalföld esetében lehetett