Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

DEMETER ISTVÁN-MIKLÓS ZOLTÁN: Nyikó menti díszített tetőcserepek

állatok számára gyűjtött száraztakarmányt tárolták. Az épületegyüttes alapozását a föld felszínére elhelyezett terméskövekkel kezdték, melyekre csapolással összeillesztett, tölgyfából készült talpgerendákat fektettek. A falakat gömbölyű fenyőfagerendák egymásra helyezésével állították fel, az illesztések viszont már nem történtek akkora pontossággal, mint egy lakóház esetében. Gyakran egy korábbi épület faanyagát is hasznosították ezekben az építkezésekben. A csűr átjárhatóságát két nagy betétszárnyas kapuval oldották meg. A kereteket kemény fából (pl. tölgyből) készítették, a sarkokat csapolással illesztették a talpgerendába. A kapukeretet gyalulatlan fenyődeszkával borították, és sok esetben a pajta és csűr ajtófélfáit is díszítette faragás. Az udvaron, a házzal szembeni felépített sütőház is jelentőséggel bírt. A meleg évszakokban a családtagok, főleg az idősebb korosztály számára lakóházként szolgált. Itt bonyolították le a főzést, sőt a házimunkák nagy részét is itt végezték. Az ingatlan felépítésében ugyanazon típusú alapanyagokat vették igénybe, akár a ház vagy a csűr esetében, alapozást szolgáló köveket viszont többnyire csak a talpgerendák alá tettek. A boronafalakat ez esetben pelyvával és szalmával összegyúrt agyaggal szigetelték, a földet felsikálták, később pedig téglával rakták ki. A tájegységhez sorolható falvak egységes építészeti jellege már a 19. században sem képez törvényszerűséget. Számtalan esetben egyéni belátás szerint alakították a sütőházat is, melyet a gabonással, a szekérszínnel vagy akár a disznópajtával és a baromfióllal kapcsolták össze. A paraszti portán a felsorolt építmények mellett gyakorlati funkciót töltött be még a kút, amely a terepen fellelhető források függvényében az udvaron vagy a kertben kapott helyet, valamint az árnyékszék, melyet általában a pajta mögé, esetleg a baromfiudvar egyik sarkába állítottak fel. Tetőfedés A házak és melléképületek fedésére használt anyagok az egymást követő történeti időszakokban igen változatos képet mutattak. Bizonyos, hogy a magyar nyelvterületen évszázadokon keresztül növényi eredetű anyagokat használtak.

20 A növényföldrajzi viszonyok képezték az elsődleges szempontot, hiszen a lápos vidékeken egyértelműen a nádat részesítették előnybe, a kiterjedt erdőségekkel fedett hegyvidéki településeken viszont a zsindelykészítésre szakosodtak. Fedéskor szempont volt továbbá az alkalmazott anyag hatékonysága, ugyanakkor vagyoni tényezők is fontos szerepet játszottak. Az újabb technológiák meghonosodása által, sok helyen a növényi eredetű tetőfedeleket - masszívabb, hosszabb életidejű - égetett cserepek, palaelemek vagy bádoglemezek váltották fel. Vitathatatlanul a nád tekinthető a legrégebbi tetőfedő anyagnak. A 19. századi vízszabályozást megelőzően a magyar nyelvterületen nagy kiterjedésű nádasok voltak, melyek alkalmasnak bizonyultak a tetőzetek borítására. Helyenkénti javításokkal, az ingatlan több generáció lakóit is kiszolgálta. A Székelyföldön nem tekinthető általános érvényűnek a nádfedél alkalmazása. Ennek egyszerű oka a hiányzó nyersanyag volt. A szalmafedelű házak megjelenése és elterjedése a 12-13. századokra tehető, a jelenség pedig összefüggésben áll a gabonatermesztés fellendülésével. Annak függvényében, hogy a szalmát összetörték, vagy töretlenül használták fel, tájegységekként több munkamódszer is elterjedt volt. A szakértelemmel megkötött zsúptetők nem eresztették át a vizet és harminc-negyven évig nedvességmentes fedést biztosítottak az épületnek.

21 Mind a nád-, mind pedig a szalmafedél hátrányát a rendkívüli gyúlékonyság képezte. Tűzvész esetén rövid idő alatt egész utcasorok semmisültek meg. A 13-14. századok fordulóján az épületek fedése többnyire egységes képet mutatott.

22 Az említett nád és szalma mellett széles körben elterjedt a zsindely is. Főleg Erdélyre, kiemelt módon a hegyvidéki településekre, volt jellemző ez a gyakorlat, de Európa nyugati térségében sem mondható ismeretlennek a hasított zsindely alkalmazása. Az erdőségekben gazdag területeken háziiparszerűen gyakorolták a zsindely-előállítást és (szekérrel, tutajjal) a fában szegény alföldi falvakba is eljutatták az árut.

23 Annak ellenére, hogy közvetlenül a 16. század elejéről vannak történeti adatok a zsindely alkalmazásáról, biztosra vehető ennek sokkal korábbi használata. Kizárólag erdélyi sajátosságnak tekinthető a (zsindelytől méreteiben eltérő) tölgy- vagy fenyőfadeszkából készített dránica. Erre vonatkozó írásos említések a 17. századból kerültek elő,