Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

VARGHA - KONFERENCIA - TÓTH ARNOLD: Vargha László miskolci évei 1950-1952

lyozni ugyan nem tudta, de a megrongálódott szobor helyreállítását el tudta érni. Ennek is köszönhető, hogy a szobrot eredeti helyére és eredeti állapotában az elmúlt években vissza lehetett állítani. A megyében VARGHA mentette meg a sályi Eötvös-kastélyt, amelyet a helyi TSZ készült lebontani; a szerencsi vár mellett álló magtár lebontása ellen is felemelte szavát; a bánhorváti és sajókazai kastélyok berendezését pedig a múzeum számára próbálta megszerezni, amikor az épületekben bányász munkásszállót nyitottak. Hasonlóképpen védte Miskolc környékének ipartörténeti műemlékeit. Felsőhámorban a két világháború közötti öntöttvas köztéri emlékművekért szállt síkra, Ómassán pedig az ő közreműködésével valósult meg az őskohó 1952. évi felújítása.

11 Részben műemléki, részben a múzeumi feladatok közé tartozott a lillafüredi Herman Ottó-ház kérdése. A múzeum 1951-ben kapta meg az épületet, és a leromlott állapotú ház felújítását VARGHA irányította 1951-52 folyamán. Az épületbe vendégszobát és Herman Ottó emlékkiállítást tervezett, melyhez megkezdte a tárgyi anyag összegyűjtését.

12 A műemlékvédelem oldaláról indultak a népi építészet emlékeinek megőrzésére tett törekvései is. 1952 februárjában ORTUTAY Gyula körlevelet intézett a múzeumvezetőkhöz a népi műemlékvédelem ügyében. VARGHA László a felvetésekre adott válaszában kitért a szakemberhiányra, amely szerinte nem teszi lehetővé a népi építészeti kutatásokat. A rendszeres és módszeres gyűjtések, épületfelmérések és bőséges fotóanyag nélkül pedig nincs miről beszélni népi műemlékvédelem kapcsán. Ehhez a kritikus hangvételű, kétségkívül helytálló véleményéhez tegyük hozzá, hogy a megyében VARGHA meg is kezdte a népi épületállomány szakszerű felmérését. ORTUTAY Gyula mintegy elvi síkon fölvetette a skanzen típusú szabadtéri gyűjtemények kérdését is. VARGHA válaszában azt írja, hogy a hazai hagyományos építőanyagok ismeretében nem tudja elképzelni a földfalú, vályogfalú házak épségben való áttelepítését; a skanzen az északi országok faépítkezését veszi alapul és minálunk legföljebb a felvidéki boronaházak esetében van ennek létjogosultsága. Mint az a diósgyőri skanzen terveiből sejthető, Varghának ez az álláspontja később megváltozott. A múzeumi tudományos munka legnagyobb részét az ötvenes évek elején a régészettel kapcsolatos feladatok adták. Számtalan leletmentés és terepbejárás zajlott, ugyanakkor rendszeres ásatások ezekben az években nem folytak. A munka legnagyobb részt barlangi kutatásokból állott. VARGHA László többször is vezetett ilyen feltárásokat, melyekben a budapesti BANNER János volt a legfőbb támogatója és partnere. A néprajzi kutatásokat tekintve LAJOS Árpád a népi játékok módszeres gyűjtésével foglalkozott, GÁBORJÁN Alice pedig Mezőkövesden és Szentistvánon gyűjtött rendszeresen és ő rendezte a textilgyűjteményt. Az igazgató Boldván és Tardon végzett népi építészeti felméréseket, illetve rendszeresen kutatott a Veszprém megyei Akaiiban. A néprajzi kutatásokhoz - és egyáltalán a tudományos munkához - volt a legkevesebb pénz. Nem tudták fedezni a vidéki kiszállások költségeit, állandó gondot jelentett a fotópapír és a filmtekercsek hiánya. VARGHA László többször jelezte is a MOK felé, hogy fotózás nélkül nem lehet népi építészeti kutatásokat folytatni. VARGHA miskolci tartózkodása idején kissé távolabb került a néprajzi kutatások fő irányaitól, és mondhatni ki is esett a tudományos munka országos vérkeringéséből. Jól érzékelhetjük ezt a Magyar Néprajzi Lexikon első megvalósítási kísérlete kapcsán. GUNDA Béla 1950-ben kérte fel VARGHA Lászlót szócikkek megírására, majd a MOK részéről szólították meg őt ugyanebben a témában. O miskolci helyzetére hivatkozva - nem vállalta a munkát, mivel a szükséges szakirodalom vidéken nem állt rendelkezésére. Megpróbált egy hónapos rendkívüli szabadságot kérni, hogy Budapestre utazhasson és a szócikkeken ott dolgozhasson; a kért szabadságot azonban nem kapta meg, és a központ tudomásul vette, hogy VARGHA nem ír szócikkeket. Miskolci igazgatói állásából 1952-ben saját kérésére kapott felmentést. Az év elején már tudták a munkatársak, hogy elmenni készül. GÁBORJÁN Alice és MEGAY Géza igazgatóhelyettesek több ízben kérvényezték a rendőrkapitányságon, hogy VARGHA ideiglenes tartózkodási engedélyét hosszabbítsák meg, mindig hozzátéve, hogy előreláthatólag egykét hónapon belül távozik állásából. Végül 1952. október 8-án kapta meg felmentését. Helyét ideiglenesen MEGAY Géza vette át, akinek 1953 februárjában adta át hivatalosan a múzeum igazgatását és tételes jegyzékek szerint a gyűjteményeket.

13