Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

BATÁRI ZSUZSANNA-SZONDA ISTVÁN: „Új csizmám nyalka"

valójában egy komplett lábbelit kevesen tudtak elkészíteni. A „modernitás" szele az 1980as évek második felétől éreztette hatását, hiszen a GMK

13-ban dolgozó cipészek egyre jobban kacsintgattak a saját érdekeltségű cipőgyártás felé. Nem véletlen tehát, hogy az illegálisan vagy legálisan „maszekoló" cipészek a tanműhely oktatói közül kerültek ki elsősorban. Az első lépéseket a szakoktatók tették meg a kisipari termelés irányába, hiszen a szalagmunkás, aki csak egy munkafázist tanult és végzett éveken keresztül nem tudott sem szellemi, sem anyagi tőkét kovácsolni a „maszek" cipőgyártáshoz. Marsi János, mint szakoktató és műhelyvezető tanár kezdett bele újszerű vállalkozásába, a hagyományos formájú és technikájú lábbelik készítésébe. Az első indíttatást néptáncos lányától kapta. ,/4 lányom kérdezte meg, úgy 21 évvel ezelőtt, hogy tudok-e faszeges cipőt csinálni? Hát, persze! - Akkor elmentem Bella Jóska bácsihoz, vittem neki régi karaktercipőt és szétszedtük, lemintáztuk. Tehát, mint faszeges technológia. Először a néptáncosok felől jött az igény."

u A karaktercipőknek megfelelő felvevőpiacot jelentett kezdetben a helyi Körösmenti Néptáncegyüttes, de a jó cipők hírét hamar elvitték a gyakran turnézó táncosok. Ugyancsak a néptáncos berkekben talált felvevőpiacra a magas szárú bakancs és a puhaszárú csizma is. „... körülbelül 12 éve, akkor már nagyon mondták a táncosok, hogy miért nem csinálok csizmát. Hát mondtam nekik nagyon egyszerűen, hogy nem tudok. Ekkor szóltam Jóska bácsinak meg Nyírinek. Mondták, hozzál anyagot, meg kaptafát, majd megcsináljuk. No meg Bartha Laci szászrégeni cipész, nem csizmadia, de azért valamit konyított a szárvarráshoz. Na, akkor így 3-4-n összehoztuk az első pár csizmát."

15 Az első pár csizma, amely formájában és technológiájában nem különbözött a 20. század első felében gyártott endrődi csizmáktól, Szolnokon, egy néptáncfesztiválon került értékesítésre. Egyenes, keményszárú, zsinóros szélű, kissé ívelt szárvégződésű alföldi csizma volt. A forma leírása azért lényeges, mert voltak eltérések a környékbeli csizmák között, a szár ugyanis máshol egyenes szélű volt, és a zsinórozás is gyakran elmaradt. Az első pár csizmák, amelyek kikerültek Marsi műhelyéből, teljesen az „ősi", endrődi csizmák formai és technikai jegyeit viselték magukon. A fentiekből is kitűnik, hogy a néptáncoktatás, a néptáncegyüttesek igényei kihatnak a hagyományos tárgyi kultúrára is, újjáélesztve annak bizonyos szegmenseit. Ez viszont megváltozott igényeket is jelent, amelyek új technológiát és megoldásokat követelnek. Technológiai újítások és a vásározási szokás új formája A magyarországi táncházmozgalom 1980as évekbeli erősödése és a néptánccsoportok jó anyagi támogatása megfelelő piacot ígért a csizmagyártás beindításához. Marsi János a helyi néptánccsoport tagjainak kezdett faszeges technológiájú női karaktercipőket, illetve puhaszárú férfi néptáncos csizmát gyártani. A Marsi által készített csizmák megismerését a néptáncoktató Marsi Andrea (Marsi János lánya) és népzenész férje is elősegítették. Hamarosan a hiánycikknek minősülő keményszárú parasztcsizmák elsődleges beszerző helyévé vált a Marsi-műhely. A jó minőség híre gyorsan terjedt az országban, melynek az lett a következménye, hogy több hazai profi néptáncegyüttest Marsi János látott el csizmával (Duna Művészegyüttes, Budapesti Együttes, Bolyai Katonai Népi Együttes, Dunaújvárosi Együttes stb.). Hagyományos anyagokból gyártott csizmák, melyeket annak idején gazdájuk nagy becsben tartott és leginkább templomba ment el benne, nem feleltek meg a sokkal nagyobb igénybevételt jelentő néptáncos igényeknek. Alapvető probléma volt, hogy a hagyományos csirizzel keményített csizmaszár a nedvesség hatására megpuhult, eldeformálódott. Ezért néhány új anyagot és technikai újítást kísérletezett ki a gyomaendrődi csizmadia, így a csizmaszár keményítésére használt csirizt fehér színű nyomdaipari ragasztóra cserélte. A szár keménységét egykor úgynevezett csizmadiakartonnal készítették, melyeket külön a csizmadiaipar számára gyártottak. Ez a papír már nem szerezhető be, ezért a mai technológia többrétegű összeragasztott vászonnal pótolja a keménypapírt. A néptáncosok tánc közben olyan erővel csapnak a csizma szárára, amitől a régi módszerrel gyártott csizmák korán elrongyolódnak, ezért ma már a szár tartósságának fokozására a szár végződésébe egy formára lágyított, alakított PVC csövet építenek be. Az így készült csizmák szártar-