Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 17. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2004)

A szerkesztők előszava

A SZERKESZTŐK ELŐSZAVA 1896. november 2-án Budapesten, a Városligetben bezárta kapuit a Millenniumi Kiállítás, s annak Néprajzi Faluja. Ettől a perctől kezdve kb. 70 éven keresztül mintegy búvópatakként, folyamatosan felbukkant, majd eltűnt a magyar Skanzen megalapításának gondolata. A magyar néprajzos elit, a szakma legkiválóbb képviselői makacs elszántsággal újra meg újra letették a mindenkori kulturális kormány asztalára elképzeléseiket, egy központi szabadtéri gyűjtemény létrehozására. Eltelt két világháború, néprajzkutatók, kultuszminiszterek, kutatási irányzatok jöttek s mentek, míg végül a 60-as évek közepén elindulhatott a tényleges múzeum-megalapítás folyamata. Ehhez négy alapvető feltétel szükségeltetett: 1. Ki kellett adni az 1949-es műemléki törvényt, mely a népi építészeti örökséget is védelem alá helyezi és teljes értékű műemlékként kezeli. 2. A magyar népi építészet kutatásának meg kellett szülnie azokat az összefoglaló szintéziseket, melyek egyrészről lezárták az eltelt időszakok kutatásainak eredményeit, részben pedig kijelölték az új haladási irányokat. 3. A magyar néprajzi muzeológiában ki kellett alakulnia annak az igénynek, amely szükségesnek ítéli a magyar Skanzen létrejöttét. 4. A döntéshozó politikai erők, illetve a szakmai és laikus közvélemény számára támogatandó céllá kellett változnia a magyar központi Skanzenépítés gondolatának. A szerző a magyar szabadtéri néprajzi muzeológia eddigi eredményeit jól ismerve és felhasználva, hosszú és fáradságos kutatómunkával előbányászta és közlésre alkalmassá tette mindazon dokumentumokat, melyek az említett új muzeális intézmény létrejöttét bizonyítják. A kronologikus eseménytörténetet - melyet a szerző objektív távolságtartással ismertetett, noha önmaga is aktív munkatársa volt a múzeumnak bőséges jói adatolt, a tudományos kutatás számára eddig nem, vagy alig hozzáférhető dokumentumok repertóriuma egészíti ki. Hivatalos leiratok, előterjesztések, határozatokjegyzőkönyvek mellett, személyes feljegyzések vagy levéltöredékek teszik teljesen érthetővé és izgalmassá az olvasó számára az új múzeum építésének folyamatát. Rendkívül érdekes kordokumentációk ezek, amelyek mutatják a magyar néprajzi muzeológia, a magyar kulturális politika, illetve az alapítás ügyében szerepet vállalók szemléletét, mentalitását, viselkedését és sokszor szubjektivitástól sem mentes érzéseit. Egy nemzeti közgyűjtemény létrehozása minden korban nagy érdeklődésre tarthat számot, de különösen így van ez a magyar történelem egy olyan sajátos korszakában, mint amilyen a kádárizmus, az ún. szocialista rezsim idején volt. Tudományos szempontok, muzeológiai érdekek ütköztetése zajlott itt, a sokszor irracionálisán működő szocialista kormány politikai, kultúrpolitikai döntésmechanizmusával. A szerkesztők, akik különböző időben és különböző módon részesei voltak ennek a történetnek, és akiknek az alapítás hiányosságaival később vezetőként kellett szembesülniük, teljesen egyetértenek az ugyancsak részt vevő szerzőnek azzal a szándékával, hogy a Szabadtéri Néprajzi Múzeum korai történetét kizárólag az ez ideig rendelkezésre álló dokumentumok alapján írja meg. Úgy véljük, hogy a múzeum történetének árnyaltabb megfogalmazásához hiányzik még a történelmi távlat, és annak a kornak a kultúrtörténeti megítélése, amelyben az intézmény létrejött. Katonáné Szentendrcy Katalin munkája intézménytörténeti szempontok figyelembevételével fogalmazódott meg. Az általa sajtó alá rendezett dokumentáció-gyűjtemény, kiegészülve eddig ritkán vagy alig publikált fotó- és rajzdokumentációval, mégis sokkal több és gazdagabb élményt nyújt az olvasó számára. Ez a kötet jelentős kutatási segédletként szolgálhat majd egy kellő történeti távlatból elkészített korszerű intézménytörténeti monográfiához. A szerkesztők