Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 16. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

FLÓRIÁN MÁRIA: Bíró Friderika 60 éves

1. kép. Sárközi viseletben. Készült FÉL Edit Népviselet című könyvéhez, 1962-ben labb álló élelmiszer- és gabonatároló melléképületeit, a szalafői, rédicsi kástut (Különálló kamrák a Nyugat-Dunántúlon. TÉKA 1988. 1. 8-11.), immár az egész Nyugat-Dunántúlra kiterjedő terepismeretére támaszkodva elkészítette A Nyugat-Dunántúl tájegység telepítési tervét (TÉKA 1987. 1. 18-29.) is. Valamennyi múzeumi áttelepítésre érdemesített épülete néprajzilag jellegzetes tájról, a Vas megyei Őrségből, a Zala megyei Göcsej és Hetes vidékéről származik. Terveiben a zalai parasztportákat egy tér köré csoportosította, ahonnan a haranglábat és egy kovácsmühelyt is felfűző úton haladva, szőlőhegyi présházakat érintve, szándékozta a jövendő látogatókat a Vas megyei Őrség elszórtan telepített épületeihez irányítani. Ez az az időszak, amikorra Bíró Friderika már olyan áttekintéssel rendelkezett tájegységéről, hogy ismereteit egyik régiójáról Göcsej címmel (Budapest, 1988.), könyv alakban is összegezhette. Az összegzéseket az egyes épületekre vonatkozó tudományos mélyfúrások előzték meg, amelyek eredményeit konferenciákon is ismertette (Die Veränderung der Flaus- und Wohnkultur am Ende des 19. Jahrhunderts in der Unter Wart. In: Arkadenhäuser, Bauformen, Wohnen und Dorferneuerung am Beispiel bäuerlicher Arkadenhäuser. „Schlainingner Geschpräche 1988." 207-219. Eisenstadt). Az 1990-es évek elején felgyorsult a tájegység épületeinek áttelepítése. Egymás után épült fel a rédicsi, kondorfai, vöcköndi lakóház, az iklódbördöcei torkos pajta, az egyházashollósi fonott falú pajta és a szalafői boronafalú disznóól (A Nyugat-Dunántúl tájegység új épületei. (TÉKA 1991. 1/2. 1-6.). A hosszú előkészítés után évek kellettek ahhoz is, hogy a Nyugat-Dunántúl múzeumi mása, a tájegység felépüljön. Az azonos földrajzi környezetben, azonos történelmi múlt által alakított jellegzetes nyugat-dunántúli település-, illetve falukép, a vidéken általánosan ismert épülettípusok a múzeumba átültetve megőrizték helyi, karakterisztikus és archaikus jellegüket. A legrégebbi épület-berendezések, lakásbelsők a helyszínen a 19-20. század fordulójának jellemzőit tükrözték. A múzeumi házberendezések ennél többet akartak mondani, kb. 100 év átalakuló lakáskultúráját mutatják be: a szalafői füstös háztól az 1930-as éveket tükröző bagladi házig. A tájegységről 1987-ben készített tervvel egyező megvalósulás a tájegységfelelős alapos hozzáértéséről tesz tanúságot (A Nyugat-Dunántúl tájegység. TÉKA 1993. 1. 13-7.). A Néprajzi Múzeum vagy más hasonló múzeum munkatársának biográfiájában ritkán szerepelhet olyan jelentőségű és horderejű kiállítás, amilyen a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban egy tájegység, amilyen a Nyugat-Dunántúl tájegység Bíró Friderika életrajzában. A megnyitón, 1993. szeptember 24-én, az akkori főigazgató, Füzes Endre méltán hangsúlyozta: „dr. Bíró Friderika néprajzkutató munkás életéből eleddig több mint 25 évet fordított e tájegység megvalósítására [...], több száz napot töltött az Őrségben és Göcsejben [...] sok ezer tárgyat gyűjtött, néprajzi újraépítési és berendezési terveket készített, mellesleg két könyvet is megírt, és féltő szeretettel gondozta ezeknek az épületeknek a felépítését és berendezését. Tisztelet és köszönet munkájáért!" Munkája elismeréseképpen Friderika a Szocialista kultúráért kitüntetésben és a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Nívódíjában részesült. Mi pedig elmondhatjuk a kondorfai lakóház faragott oromdeszkájának festett szövegét kölcsönözve: „Dicsérjék a Jézus nevét minden népek és nemzetségek, mert a jó Isten segített Bíró Friderikának felépíteni és berendezni a tájegységet."