Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 16. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

HÁLA JÓZSEF: A kőfaragás és emlékei a székelyföldi Homoródjánosfalván

JÁNOS FALVI Sándor István könyvében a következőket olvashatjuk: „Ezen templomnak kápolnái is voltak, mert a templomfeletti kőbánya tetején 1813-ban egy Sándor János nevű ember kőhányás és bontás alkalmával valami alapromjai s egy oszlopa szép alapját is megkapta ennek a földnek."

31 Ez a megállapítás feltehetően az ORBÁN Balázs által római koriaknak vélt (fent említett) leletekre vonatkozik, mindenesetre azt igazolja, hogy a bányában a 19. század elején kőfejtés folyt. Az 1820-as úrbérrendezési kísérlet során keletkezett „parasztvallomás"-ban rögzítették: „Kőbányánk vagyon a helység határán."

32 Török Péter unitárius lelkész „Szolgálati ideje [1831-1854] alatt 1834be lebontatik a régi papilak és uj épül. Kő falai s a szalma fedél helyett cserép fedéléi. Van benne egy nagy szoba 3 ablakkal, egy más szoba két ablakkal, középen nagy tágas pitvar, nyári tüzelő helyei és sütőkemencével, a nagy ház alatt köpincze" - tudósít egy régi feljegyzés a kő felhasználásáról, egyben a kőépítkezés 19. század eleji meglétéről.

33 A 19. század második és a 20. század első feléből származó források nem csak a kőbányát említik, hanem azt is, hogy a lakosság egy része a kőfaragást űzi.

34 Bár a kő kitermeléséhez és bi3. kép. Fehérköből készített sírkő 1860-ból (HÁLA József felvétele) zonyos fokú megmunkálásához - amint ez a fentiekből is kiderül - korábban is értettek, igényesebb faragványokat a 19. század közepe tájától kezdtek készíteni. A temetőben látható legrégebbi sírkövek az 1860-as évekből valók (3. kép). Mint sok más erdélyi település lakói, például (itt most csak a két Homoród mentieket említve) a gyepesiek, a homoródkeményfalviak, a lövéteiek, a homoródjánosfalviak is az 1860-as években megindult vasútépítéseken dolgozó (kőfejtést, hidak, vízátereszek, alagutak stb. köveinek faragását végző) olasz szakemberektől „lopták el" a mesterség fogásait,

35 ahogy TÉGLÁS Gábor megfogalmazta: „S az élelmes [jánosfalvi] lakosság eltanulta az olasz kőfaragók mesterségét, azóta sírkövekkel látja el az egész környéket";

36 „Újabban a vasútépítésekre a jánosfalvi székelyek is megtanulták a bevándorolt olaszok kőfejtési eljárását s az egész vidéket sírkövekkel, lépcsőkkel, kapuoszlopokkal ők és a velük versenyző gyepesiek látják el."

37 Egy olasz szakember a 19. században Homoródjánosvalván le is telepedett: „Vót egy talián, mikor csinálták itt az alagutat Benénél, Olaszországból hozta vót Ausztria-Magyarország a kőfaragókat. Itáliából, Olaszországból, azokat a kőmunkásokat. Osztán egy itt maradt."

38 1820-ban azt nyilatkozták a megkérdezett homoródjánosfalviak, hogy „Semmiféle mesteremberünk, orvosunk nincs"

39 1885-ből a feltehetően szakképzett kőfaragó iparos, Kapás Ferenc nevét ismerjük,

40 1904-ben három kőfaragót említ egy forrás.

41 A 19-20. század fordulójáról és a 20. század első évtizedeiből Geréd János, Hegyi Mózes, id. Vass György és Vass Mózes nevét őrizte meg az emlékezet, a 20. században, az 1950-1960-as évekig Török Sándor (4. kép), Vass Albert (5. kép), Vass Árpád és ifj. Vass György tevékenykedett kőfaragóként a faluban. Nevezettek a munkafogásokat 14-15 éves korukban, leginkább apjuktól vagy más rokonuktól kezdték tanulni, szakiskolába nem jártak. Foglalkozásuk volt a fő megélhetési forrásuk, de legtöbbjük a gazdálkodástól sem szakadt el teljesen. Egyedül vagy (leginkább családi munkaszervezetben dolgoztak, és egyes munkafolyamatoknál igénybe vették a család nőtagjainak segítségét is. A helyben előforduló kőzetek közül a dácittufát és az andezitet egyaránt feldolgozták. Az előbbit fehér kőnek,

42 palának, pállanak, palakőnek

43 felső, mállott rétegét porcelánnak nevezik és az ORBÁN Balázs által Köves-hegynek írt,

44 az adatközlők által Bánya-tetőnek mon-