Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 16. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

JUHÁSZ KATALIN: A famelencétől a fürdőszobáig. Adalékok a paraszti tisztálkodás eszközkészletének és helyének változásához a 20. század első felében

19. század utolsó két évtizedétől az I. világháborúig tartó időszakra, vagyis a polgárosodás útjára lépett parasztság kultúrájára vonatkoznak elsősorban. Vö. TÁLASI István 1973. 11. 20. Hermann BAUSINGER 1995. 21. KÓSA László (1990. 58-64.) a paraszti kultúra és társadalom változásainak következő három fő szakaszát különbözteti meg: archaikus állapot, melynek fő általános jellemzői a szájhagyományban élő ismeretek dominanciája az írásos formákkal szemben, az irracionális szokások és hiedelmek erős befolyása, a közösség zártsága, alapvetően önellátó gazdálkodás, a fogyasztási értékrend hiánya, vagyis az ipari forradalom befolyásától még nem érintett paraszti lét. Polgárosuló parasztság, melyre jellemző a szájhagyomány visszaszorulása az írásbeliséggel szemben, az irracionalitás csökkenő befolyása, a közösség zártságának lazulása, piacra termelő gazdálkodás, felhalmozó értékrend. Polgárosult, vagy polgárosultabb parasztság, amikor a paraszt megszűnik parasztnak lenni. HANÁK Péter (1978. 488-490.) a századforduló polgárosuló parasztságának külterjes és belterjes típusát különbözteti meg. A századfordulón még túlnyomó többségben levő külterjes gazdálkodók továbbra is a jobbágykori gazdálkodási, kulturális és mentalitásbeli hagyományok szerint éltek, vagyis az archaikus állapotot tartották fenn. A jóval kisebb létszámú, elsősorban a nyugati országrészben élő korszerűbb szemléletű belterjes gazdálkodók elhagyva folklorisztikus hagyományaikat a polgári kultúra aktív befogadói lettek (polgárosuló parasztság). A paraszti polgárosodás folyamatát más szerzők is többnyire két fő szakaszra bontották. Ha terminológiák el is térnek egymástól, lényegében ugyanazokat a kategóriákat kell alattuk értenünk. HOFER Tamás például (1975. 408.) az első szakaszt jobbágyparasztinak nevezi, VÖRÖS Károly (1977. 6.) archaikus termelési eljárásokat fenntartó és a modern termelési eljárásokkal, technikákkal kísérletezni kezdő parasztról beszél. 22. BETHLEN Miklós: „Önélet írása". Bevezette és jegyzetekkel ellátta: TOLNAI Gábor. Budapest, é. ú. 121. oldal. Idézi: VÁRKONYI Gábor 1993.105. 23. RADVÁNSZKY Béla 1895. I. 37-38. 24. TÓTH István György 1998. 173-174. 25. APOR Péter 1978. 86. 26. APOR Péter 1978. 35., 47., 101., 103. 27. RETTEGI György 1970. 28. RÁKÓCZI László naplója. 1990. 99. 29. TÓTH István György 1998. 175. 30. TÓTH István György 1998. 175., 201. 31. BRAUDEL Fernand 1985. 332., 596. 32. GYÁNI Gábor 1995. 63. 33. GYÖRFFY István 1928. 21-23. 34. Túrkevei It. Current. XL 311. 1806. idézi GYÖRFFY István 1928.23. 35. BÉL Mátyás 1984. 258.; HÖLBLING Miksa 1845. 69. 36. HERKELY Károly 1939. 17. 37. Vö. FÜLEMILE Ágnes-STEFÁNY Judit 1989. 51. 38. Szentgál, Derecske saját gy, MADÁR Ilona 1992.; GERGELY Katalin 1978. 256. 39. ZSIGMONDY Vilmos a magyar kútfúróipar megteremtője hazánk első artézi kútját 1866-ban készítette. Az Alföldre jellemző artézi kutakból a 19. század végéig, kb. 2000 db épült. 40. A vízhordó eszközök típusairól és elterjedésükről ld. például PALÁDI-KOVÁCS Attila 1981., valamint a Magyar Néprajzi Atlasz megfelelő lapjait (III. rész, 210-213. PALÁDI KOVÁCS Attila). 41. Gyoma, Békés m. 42. Gy. LACKOVITS Emőke, Moldva, 1980-as évek. 43. A marhafaggyúval készült, vagy a disznózsiradékból készült finomabb fehér házi szappant az arc és a törzs lemosására, a szappanfőzésnél maradt lúgból főzött úgynevezett barna lúgszappant láb- és hajmosásra használták (SZENTI Tibor 1991. 22.). Szabolcsban lófaggyúból, növényi olajból sőt hamisításképpen krumplival készült szappant is készítettek (KISS Lajos 1958. 296-300.) 44. Gy. SÜTŐ Levente, Székelyföld, 1992. 45. Szentgál, Aba, Dévaványa. 46. VIGARELLO, Georges 1988.229-231.; Vö.: KÓSA László 1993. 207-208. 47. ELIAS, Norbert 1987. 754-765.; DUERR, Hans Peter 1988. 135-176. 48. BAULANT, Micheline 1990. 220-221.; VIGARELLO, Georges 165-225. 49. BAULANT, Micheline 1990. 220-221. 50. Egy 1905-ös felmérés (PATAKI Béla 1911.) szerint az iskolás gyermekeknek mindössze 44%-a fürdött legalább kéthetente, 29%-a havonta és 27(!)%-uk még ennél is ritkábban, vagy soha. Az iskolás gyermekekre vonatkozó adatok ismeretében gondoljuk el, milyen lehetett az iskolába nem járó gyermekek helyzete, akiknek száma az összes tanköteleshez képest 21%-ot tett ki 1905-ben. A beiskolázási arány a kötelező népoktatás 1868. évi bevezetése után folyamatosan emelkedett: míg 1870-ben az iskolakötelesek 48%-a, 1913-ban már csupán 14%-a nem járt iskolába. Ez azért fontos, mert a korszerű ismereteket, köztük a tisztálkodással, higiéniával kapcsolatosakat is éppen az iskola közvetíthette legeredményesebben szélesebb néprétegek számára is. Az iskolákban igyekeztek olyan feltételeket biztosítani, amelyek között a gyerekek a gyakorlatban is megtapasztalhatták legalább a helyes kézmosást, törülközőhasználatot, s az alapvető tisztasági szabályokat. Már az EÖTVÖSféle 1868-as népiskolai törvényt követő években az oktatásügy arra is figyelmet fordított, hogy az oktatási intézmények megfelelő higiéniai körülmények között működjenek, példával szolgálva az arra rászorulóknak. WLASSICS Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1897-ben kiadott Kisdedóvodai és népiskolai mintatervek. Építkezési utasítások című minisztériumi kiadványban külön fejezetben foglalkozik a higiénia kérdésével. Minden iskola és óvodatípushoz megfelelő árnyékszékeket, mosakodó és ruhaszobát is terveztek. Ez utóbbi az utcai cipő és felsőruha tárolására, valamint tisztálkodásra szolgált: