Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)
HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről
génynek is emeletes volt a háza, de lakni nemigen lehetett benne. A városi házak alapterületének kis méreteit a telekkiosztás határozta meg. A telkek kiosztása ugyanis (mert az a városi hatóságok vagy az egykori földesurak műve volt) csaknem mindenütt változatlan maradt. A városfalak is satuba fogták az ott élőket. Csak felfelé terjeszkedhettek. A tehetősebbek emeletes lakóházait úgy építették, hogy a konyha és a szoba a földszinten legyen, másfelől éléskamra, olykor műhely vagy valamilyen más rendeltetésű helyiség is, mindkettő egy középfolyosó egyik oldalán, az emeletet pedig a hálókamrák tagolták, a lakóházzal egybeépítették az istállót és az ólat, felette pedig a termény tárolására való pajtát képezték ki. Ezzel a módszerrel kevesebb építőanyagot használtak fel, mintha különálló épületeket emeltek volna. Ha az épületet fából ácsolták (vagy legalább is gerendaszerkezetű volt), a szobát többnyire kő- vagy téglafallal építették, és a benne lévő kályhát kéménnyel látták el (Kemenate). A vidéken élők lakóházainak építésekor két minta volt irányadó, ha változtatni akartak a paraszti barkácsolás évezredes hagyományain alapuló teljesítményeken. Egyrészt a kisebb majorokban épített úrilakok méretei, alaprajzi kiosztása haladta meg a szokványos paraszti teljesítményeket, ezek példa értékűek voltak. Másrészt valószínű, hogy a vidéken dolgozó iparosok igyekeztek a városi lakóházak építésekor bevált ötleteket is hasznosítani. A két forrás hozama találkozott Közép-Európa - úthálózata révén kisvárosokkal teletűzdelt - tájain. A gazdaság energiái táplálták az építkezésekhez szükséges munkakultúrát. Közép-Európában nem a kikötővárosok, hanem a szárazföld transzkontinentális kereskedelmének infrastruktúrája, a városhálózat szabályozta a vidékiek termelésének és fogyasztásának teljesítményeit. A majorok gazdasági teljesítőképessége pedig maga után vonta a faluét. Bár Dél-Európa vagy Északnyugat-Európa és Közép-Európa lakói könnyebben utánozhatták a városi példákat és még az istenháta mögötti tanyák küllemén is jobban fel lehet fedezni a távoli építészeti kultúra hatását, mint a kontinens másik felén élő népesség lakásain, a 13-16. század óta épített, nagyobb és emeletekkel tagolt falusi házakban mégis alig változtattak a lakás hasznos alapterületén. A járószint minden talpalatnyi felületéért meg kellett küzdeniük. A lakás bővítése több pénzbe került, az építőknek újabb szerkezettechnikai tapasztalatokra kellett szert tenniük, de az egész ügy (a már mondott általánosságokon túlmenően) azért is haladt olyan vontatottan, mert a városlakó iparosok féltve őrizték szakmai titkaikat. Az emeletes építkezés egyáltalában nem terjedt robbanás-szerűén. A födémek terhelése statikai problémákat vetett fel, különféle megoldásokkal kísérleteztek, a kivitelezést a rendelkezésükre álló építőanyag (fa, kő, tégla) határozta meg. Bár az újdonsült háztulajdonosok gazdagabbak lettek, de még ők sem éltek kényelmesebben. Az Alpok, Baden-Württemberg, Thüringia, a Cseh- és a Morva-medence, másfelől csaknem egész Franciaország és az Ibériai-félsziget, továbbá Anglia területén a 15-18. század között átalakultak a falusi lakóépületek. Sok középfolyosós ház épült az elmúlt fél évezredben. Ezt a teljesítményt akarták elérni Kelet-Európában is. Itt azonban mindenfelé fennmaradtak az ősi szórványok, a földesurak nem telepítettek mindenütt parasztokat rendezett falvakba, ami lelassította a fogyasztási kultúra színvonalának emelkedését. A lakóház és a gazdasági melléképületek racionális elrendezésekor zárt, belső udvart kereteznek. Összeépültek, négyzetes az alaprajz. Lehetséges, hogy ez rendszer a római idők találmánya, s valószínű, hogy a nagyobb tanyákon öltött testet, elsősorban ott, ahol tehenészetet tartottak fenn. Mindenesetre sokhelyütt látni a Mediterrán-medence mindkét oldalán, de nem ritka az Atlanti-Európában sem. A szórványok jellegzetes építészeti kultúrájához tartozik a „kerített ház" Észak- és Kelet-Európában. A középkori nemesi udvarházak majorjaiban ezt a típust szívesen alkalmazták. Gyakori volt Közép-Európában (főként a délnémet övezetben) a királyi telepítésű középkori falvakban (Staatskolonisation). Az építmények többsége földszintes maradt, csak néhol (azaz nem bizonyítván azt, hogy hagyományát a társadalom valamennyi csoportjában érvényesítették volna) emeletes lakóházat építettek. Sokan ezt a megoldást csak az ipari forradalom hatására megindult környezetváltoztatáskor választották. Már valamivel ennek előtte is előfordult, hogy a birtokigazgatás és a szociálpolitika (bármilyen kezdetleges volt!) beleszólt a parasztok mindennapjaiba. A jó földesúr, az egyház és a paternalista állam bürokráciája vállvetve boldogította kegyes tanácsaival és szigorú rendeleteivel a népet. Közép-Európában is (nyugati mintára) megváltozott az ökoszisztéma. A kalendáriumok helyett hovatovább agrártudományi kézikönyveket írtak.