Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

génynek is emeletes volt a háza, de lakni nem­igen lehetett benne. A városi házak alapterületének kis méreteit a telekkiosztás határozta meg. A telkek kiosztása ugyanis (mert az a városi hatóságok vagy az egy­kori földesurak műve volt) csaknem mindenütt változatlan maradt. A városfalak is satuba fogták az ott élőket. Csak felfelé terjeszkedhettek. A te­hetősebbek emeletes lakóházait úgy építették, hogy a konyha és a szoba a földszinten legyen, másfelől éléskamra, olykor műhely vagy valami­lyen más rendeltetésű helyiség is, mindkettő egy középfolyosó egyik oldalán, az emeletet pedig a hálókamrák tagolták, a lakóházzal egybeépítették az istállót és az ólat, felette pedig a termény táro­lására való pajtát képezték ki. Ezzel a módszerrel kevesebb építőanyagot használtak fel, mintha kü­lönálló épületeket emeltek volna. Ha az épületet fából ácsolták (vagy legalább is gerendaszerke­zetű volt), a szobát többnyire kő- vagy téglafallal építették, és a benne lévő kályhát kéménnyel lát­ták el (Kemenate). A vidéken élők lakóházainak építésekor két minta volt irányadó, ha változtatni akartak a pa­raszti barkácsolás évezredes hagyományain ala­puló teljesítményeken. Egyrészt a kisebb majo­rokban épített úrilakok méretei, alaprajzi kiosztá­sa haladta meg a szokványos paraszti teljesítmé­nyeket, ezek példa értékűek voltak. Másrészt va­lószínű, hogy a vidéken dolgozó iparosok igye­keztek a városi lakóházak építésekor bevált ötle­teket is hasznosítani. A két forrás hozama találko­zott Közép-Európa - úthálózata révén kisváros­okkal teletűzdelt - tájain. A gazdaság energiái táplálták az építkezésekhez szükséges munkakul­túrát. Közép-Európában nem a kikötővárosok, hanem a szárazföld transzkontinentális kereske­delmének infrastruktúrája, a városhálózat szabá­lyozta a vidékiek termelésének és fogyasztásának teljesítményeit. A majorok gazdasági teljesítőké­pessége pedig maga után vonta a faluét. Bár Dél-Európa vagy Északnyugat-Európa és Közép-Európa lakói könnyebben utánozhatták a városi példákat és még az istenháta mögötti ta­nyák küllemén is jobban fel lehet fedezni a távo­li építészeti kultúra hatását, mint a kontinens má­sik felén élő népesség lakásain, a 13-16. század óta épített, nagyobb és emeletekkel tagolt falusi házakban mégis alig változtattak a lakás hasznos alapterületén. A járószint minden talpalatnyi fe­lületéért meg kellett küzdeniük. A lakás bővítése több pénzbe került, az építőknek újabb szerkezet­technikai tapasztalatokra kellett szert tenniük, de az egész ügy (a már mondott általánosságokon túlmenően) azért is haladt olyan vontatottan, mert a városlakó iparosok féltve őrizték szakmai titkaikat. Az emeletes építkezés egyáltalában nem terjedt robbanás-szerűén. A födémek terhe­lése statikai problémákat vetett fel, különféle megoldásokkal kísérleteztek, a kivitelezést a ren­delkezésükre álló építőanyag (fa, kő, tégla) hatá­rozta meg. Bár az újdonsült háztulajdonosok gaz­dagabbak lettek, de még ők sem éltek kényelme­sebben. Az Alpok, Baden-Württemberg, Thüringia, a Cseh- és a Morva-medence, másfelől csaknem egész Franciaország és az Ibériai-félsziget, to­vábbá Anglia területén a 15-18. század között átalakultak a falusi lakóépületek. Sok középfo­lyosós ház épült az elmúlt fél évezredben. Ezt a teljesítményt akarták elérni Kelet-Európában is. Itt azonban mindenfelé fennmaradtak az ősi szór­ványok, a földesurak nem telepítettek mindenütt parasztokat rendezett falvakba, ami lelassította a fogyasztási kultúra színvonalának emelkedését. A lakóház és a gazdasági melléképületek raci­onális elrendezésekor zárt, belső udvart keretez­nek. Összeépültek, négyzetes az alaprajz. Lehet­séges, hogy ez rendszer a római idők találmánya, s valószínű, hogy a nagyobb tanyákon öltött tes­tet, elsősorban ott, ahol tehenészetet tartottak fenn. Mindenesetre sokhelyütt látni a Mediter­rán-medence mindkét oldalán, de nem ritka az Atlanti-Európában sem. A szórványok jellegzetes építészeti kultúrájához tartozik a „kerített ház" Észak- és Kelet-Európában. A középkori nemesi udvarházak majorjaiban ezt a típust szívesen al­kalmazták. Gyakori volt Közép-Európában (fő­ként a délnémet övezetben) a királyi telepítésű középkori falvakban (Staatskolonisation). Az építmények többsége földszintes maradt, csak néhol (azaz nem bizonyítván azt, hogy hagyomá­nyát a társadalom valamennyi csoportjában érvé­nyesítették volna) emeletes lakóházat építettek. Sokan ezt a megoldást csak az ipari forradalom hatására megindult környezetváltoztatáskor vá­lasztották. Már valamivel ennek előtte is előfordult, hogy a birtokigazgatás és a szociálpolitika (bármilyen kezdetleges volt!) beleszólt a parasztok minden­napjaiba. A jó földesúr, az egyház és a paternalis­ta állam bürokráciája vállvetve boldogította ke­gyes tanácsaival és szigorú rendeleteivel a népet. Közép-Európában is (nyugati mintára) megválto­zott az ökoszisztéma. A kalendáriumok helyett hovatovább agrártudományi kézikönyveket írtak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom