Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

A modern technikai civilizáció előestéjén az említetteknél békésebb elgondolásokkal álltak elő néhányan. A holland Jan KOPS például a 19. század elején alapított egy gyűjteményt, amelyben paraszti lakóház és mezőgazdasági szerszám dokumentációját helyezte el. A kiválasztott épületekről és munkaeszközökről azt gondolta, hogy valamennyien alkalmasak egy jövőbeni, tehát korszerű agrárium fenntartására. Célja tehát nem a múlt idézése volt, hiszen azt akarta, hogy gyorsabban érjék el jövőt. A 19. század második felében rendezett ipari, mezőgazdasági kiállításokat mind a pragmatizmus jegyében állították össze. Aztán fordult a kocka. A látványosságokról a 20. században már egyre több szakember azt gondolta, hogy régen volt történéseket dokumentálnak, vállalkozásuk értéke abban áll, hogy ennek révén lehet tisztázni a kisemberek életkörülményeinek múltjával kapcsolatos elképzeléseinket. Mintegy ennek az elgondolásnak előhírnökeként nyitott új fejezetet a svéd Arthur HASELIUS a muzeológia tudománytörténetében a 19. század végén. A stockholmi épülettárlat rendezője a közös skandináv múltat reprezentáló faházakkal óhajtotta megidézni az egykori hétköznapokat, közszemlére kitéve mindazon használati eszközt, amelyet azért válogatott össze, mert azt hitte, hogy valamennyi az eddig megfoghatatlannak hitt múlt tárgyi bizonyítéka. A 19. században azt gondolták, hogy a parasztok konzerválták egy-egy etnikum származásának ősi jegyeit. A svéd parasztok a skandináv kultúra letéteményesei. A Skansen faházai a szabad germánok munkakultúrájának kézzelfogható bizonyítékai stb. Még a 20. század első felében is a szláv őshazából elvándorlók közös kultúráját kellett a kutatónak rekonstruálni, illetve régészeti és néprajzi tárgyakkal bizonyítani (Kazimierz MOSZYNSKI). Aki valamilyen szláv nyelven beszél, elődei ősi származási helyéről örökölt felszereléssel és munkakultúrával rendelkezik. O. MEHRIGER az indogermán őshaza és népvándorlás emlékeit kutatni késztetett nyelvészt, néprajzost egyaránt. JANKÓ János Szibériában és a Tisza mellékén a „finnugor halászat" - egyformán megmaradt - emlékei után nyomozott. Tanítványa, U. T. SIRELIUS szerint a „finn törzs" (Suomen Sukü) származásának bizonyítékait kell összegyűjteni! GYÖRFFY István a 17-18. században újranépesülő, a sajátos tulajdonlási és igazgatási körülmények miatt két-beltelkűvé sikeredett településekről azt gondolta, hogy megőrizték a nomád magyarok téli szállásának emlékét. Mindenkit a romantikus fogantatású etnikus származás-elmélet foglalkoztatott, a reálfolyamatokkal úgyszólván nem is törődött senki sem. Nyomukban haladnak még ma is sokan kortársaink közül. Többnyire igazodnak a 19. század végén kijelölt irányhoz, miként így tettek az elmúlt nemzedékekhez tartozó múzeumalapítók. A néprajzi muzeológiában tartósodott a tapasztalatok és a feltevések közötti - egyebütt rendszerint törékenynek bizonyult - béke. Kivételes tudománytörténeti hagyomány alakult ki. Az utódok tiszteletben tartották az alapító atyák szándékát, és nem tértek le arról az ösvényről, amit a 19. század végén sikerült törni az egyre inkább öszszekuszálódó modern társadalom vadonában. Mindenkit a helyi érdekek mozgattak, mindenki a helyi értékmérők szerint vélte érvényesíthetni szaktudását. Persze szemeivel mindenki az őstörténet távlatait pásztázta. A még megmaradt parasztok csoportja és a „népi kultúra" reprezentálja a homályba veszett etnikai származás kikutatható tényeit, sőt talán maga a még élő hagyomány? Ezenközben nagyot változott a világ. Eltűnt a régi falu, „utolsó mohikán" lett a parasztból. Európa vidéki lakossága életmódjának (az iparszerű mezőgazdaság térhódítása és a paraszti hagyományok szétmállása következtében bekövetkezett) átalakulása kiváltotta természetes kultúrpolitikai reakcióját a huszadik század második felében: gomba módra szaporodtak a szabadtéri múzeumok. Egyidejűleg - szerencsére - egyre hatékonyabban sikerült érvényt szerezi azon műemlékvédelmi elgondolásoknak, hogy a vidéken minél több „népi műemléket" konzerváljanak. A műemlékvédelem hatósági feladat. A rendeleteket a helyi hatóságoknak kell betartani és betartatni, tehát a hivatalnokot arra késztették, hogy tudóskodjon: a szerencsés véletlen folytán megmaradt régi épületeket - muzeális látványosságokkal berendezve - megnyissa a látogatók előtt. A kultúrpolitika kierőszakolta, hogy egy eleddig soha meg sem csodálhatott látványon okuljon a (remélhetőleg hálás) utókor. Mind a skanzeneket, mind az in situ bemutatókat mindenütt a múlt egy-egy darabjaként akarták konzerválni. Ha megbízható információkkal akartak tájékoztatni, szükségképpen a 19-20. század fordulója korabeli állapotot akarták rekonstruálni. Minél alaposabbak voltak, annál jobban ragaszkodtak ahhoz, hogy (akár régebbi építésű házakban) a több mint száz évvel ezelőtt készített berendezési tárgyakkal rendezzék meg a múzeumi