Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

ködtek rajtuk, és fejlődésükben visszatartották a földműves tömegeket, megakadályozva, hogy közegükben felhalmozzák az anyagi javakat, vagy legalább a munkakultúra tapasztalatait. A bizonytalanságot a lakáskörülmények tükrözik egészen nyilvánvalóan. A veremházak átlagos alapterülete 9-12 m

2

, ahol feltehetőleg átlagosan hat fő lakott. Életmódjuk háromezer éven át tartó stagnálása után a lakáskultúra színvonalának emelkedése a Kárpát-medence népességének feudalizálódásával kezdődött el. A fordulatra itt is, mint az Elbától-keletre másutt, akkor került sor, amikor a lakatlan erdőségekbe - a zömükben csak a 13. század óta - telepített jobbágyparasztok már nem költöztek többé veremházakba. A kelet-közép-európai telepesek 14-16. századi házai többnyire kőlábazaton álló gerendaszerkezetek (ún. talpas házak), az épületek átlagos alapterülete 9-12x4-5 m. Az első nemzedékekhez tartozó családok otthonaikat kemencével fűtötték (tüzénél főzték és megsütötték ételeiket). A magyarországiak a korszak végén már divatos kályhát állítottak a szobában. (A 18. századtól kezdve kürtőt, majd kéményt is építettek.) A kelet-közép-európai házak zöme két vagy három helyiségből áll (lakókonyha-hálókamra, illetve szoba-konyha-kamra). A városokban (ahol a lakosság többnyire telepített idegen ajkú, rendszerint németül beszélő emberekből verődött össze) az eredetileg mediterrán minta szerinti középfolyosós házakat építettek a tehetős patríciusok és a városokban lakó arisztokraták, de egyelőre a vidék népe sehol sem követte példájukat. A városi keskeny telken gyakori, hogy csak háromosztatú házat és egy folyosót építettek, olykor emelettel egészítve ki az építményt. Csak az ipari forradalmat követő agrárkonjunktúrákon meggazdagodott parasztok vállalkoztak arra, hogy házaik alaprajzi elrendezésében (több évszázados késéssel) alkalmazzák a városokban látott példákat. Az alapterület ennek révén akár a 200 m

2-et is meghaladta. Kelet-Közép-Európában mindenütt fékezte a vidékiek folyamatos gyarapodását az a tény, hogy hovatovább a gazdasági élet középpontjában csak a major állott, a jobbágyokat a 16. század után ismét középkori módszerekkel robotoltatták és mindenféle adókat szedtek tőlük. A piaci szerveződés és a bérmunka úgyszólván ismeretlen volt. A fő ok a gazdasági pangás, a gyenge államszervezet, a sok mindent pusztító - délről és keletről érkező támadás, a háborúsdi. A bajokat egy hideghullám is tetézte. Az agrárgazdaság teljesítményei romlottak, a termőföld eltartó képessége csökkent, az életszínvonal (legalább is meredeken) sehol sem emelkedhetett. Volt, ahol süllyedt. Mindezen okok miatt a Kárpátok ívén nem lépett át a Nyugat árja. Ettől keletebbre és délebbre még súlyosabb volt a helyzet. Dél-Ukrajnában és Olténiában stb. csak a 17-18. században mérséklődött a nomád rablóbandák okozta kártétel. Az urbanizáció hiánya miatt a földbeásott veremházakból megkésve a talajszintre jutó parasztok zöme sehol sem épített többszintes lakóházakat. Az épületállomány kivételei erősítik a szabályt és utalnak a társadalomban uralkodó munkamegosztásra. A mediterrán lakótornyok kései utánzataiban a 18-19. században rendszerint görög nyelvű kereskedő famíliák laktak. A román parasztok tengeréből fanarióták és bojárok vaskosra sikeredett többszintes gerendaácsolatú vagy vályogból rakott házai emelkedtek ki. Ezzel ellentétben a Balkán-félszigeten a tengerparti sávon, ahol kikötők sorjáztak az öblökben, még az albán parasztok is többszintes kőházakat építettek. A félsziget belsejében azonban csak a kereskedők igényelték az emeletes lakóházakat. Errefelé sok volt az ideiglenes kalyiba, ahol egyetlen helyiségben zsúfolódott össze a parasztcsalád. Csaknem mindenütt olyan lakóházakat építettek, amelyekben két helyiséget választottak el egy közfallal. Az itteni parasztok közül sokan még a 18-19. században is egy kamrára és egy lakókonyhára osztották a házat. A talajszinten rakott szabad tűzön, vagy (Erdélyben) kemencét építve sütöttek-főztek. A kemence Ukrajnában is nélkülözhetetlen tartozéka volt a lakóháznak. Füstjének elvezetése céljából csak a 18-19. században építettek egy kürtőt. Ahol nem volt kemence, mediterrán városi minták nyomán a 19. században kandallót állítottak. Erdélyben a kemencét és a füstelvezető kandallót kombinálták. A 18-19. századból fennmaradt épületek alapterülete nem haladja meg a 40-50 m

2-t. Bár a rendszer alkalmazásával még a középkori normákon belül maradtak, de az újkorban növekedett igényeiknek engedelmeskedve, mintegy innovációiként nagyobb alapterületű házat építettek, és a füstelvezető kürtők vagy kandallók révén javítottak komfortján. A Baltikumban a parasztházak építészetében a középkor végének gazdasági kihívásai hagytak első ízben nyomot. A Keleti-tenger melléke és a lengyel folyamvölgyek népe (a majorok gazdasági stratégiáit követve) gabonát exportált. A rozsot a kikötővárosok kereskedői vásárolták és az