Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

tek. A kései középkor folyamán és az újkor hajnalán pitykéket varrtak a ruhákra, a mostanság szokásos ülőmagasságú székekhez igazították bútoraikat és kibővítették - szellőztethetővé alakított - lakóházaikat. Az építészet és általában a mesterségesen alkotott környezeti kultúra történetében a hasonulás vágya irányította a dolgok alakulását. A vidéki építészet tapasztalatainak felhalmozása végül is az újkori Európában elérte kritikus tömegét. A középkorban erre még nem került sor, sok helyütt ekkor még ugyanolyan házakban laktak, mint évezredekkel annak előtte. Újkori kontinensünkön azonban a modern urbanizáció előtt emelt épületek már korszakos fordulatra engednek következtetni. Amerika felfedezése után hovatovább a vidékiek is maguk mögött tudták eleik teljesítményeit, lerombolták (a templomokat kivéve) a középkori építészet emlékeit, mindenek előtt a falusi lakóházakat, hacsak azok maguktól össze nem dőltek. Ettől kezdve - ösztönző kihívások hiányában - a múltban már megszokott modellekre csupán a periférián tartottak továbbra is igényt. A prehistóriában és a középkor első felében a legtöbb paraszt kicsiny házikóban lakott családjával. Kelet- és Észak-Európában, ahol fenyvesek vannak, rendszerint különválasztott ólakat is építettek, de a tölgyrégióban a parasztok zöme az állatoknak veremólat vagy valamilyen ideiglenes tákolmányt készített, a sztyeppén pedig a földművesek - éppen úgy, mint kezes-jószágaik csaknem mindenütt nyeregtetővel fedett vermekben húzódtak meg. A középkor folyamán DélEurópában és az Alpoktól északra arra törekedtek, hogy a nappal használatos (tehát füstös) helyiséget egy fallal válasszák el az olykor tisztalevegőjű hálókamrától. Ennek érdekében padlásteret kellett kialakítaniuk, födémmel befedni legalább az egyik helyiséget. Igényeik tehát szemmel láthatóan növekedtek. A legtöbb energiát az a felhajtó erő szolgáltatta, hogy mindannyian joggal remélhették gyermekeik jobb sorsát egy korlátaitól megszabadulni akaró társadalomban. Az utódok közül a legidősebb fiú (családot alapítván) az apja nyomdokaiba léphetett csaknem mindenütt, gazdálkodhatott tehát örökölt földjén és lakhatott az ősi fészekben. (Ez utóbbit, mihelyst tehette, át is építtette.) Emelkedett tehát mindannyiuk életszínvonala, s ez a jobbágy-paraszti tulajdon megszilárdulásának volt köszönhető. A föld írástudatlan népe - szokásjogi szerződésekben megfogalmazott módon - örökíthette javait utódaira. Tartósan akart berendezkedni a földi tereken, miközben fogott rajta az egyházi tanítás, hiszen többnyire csak abban hitt, hogy majd akkor, ha már elhagyja a siralomvölgyet, boldogulhat is - a túlvilágon. A Mediterráneumban (idővel az Alpoktól északra is), a középkor második felében és az újkorban már olyan házakat építettek a parasztok, amelyekben a konyhát elválasztották egy - reprezentációra szánt - ebédlőtől, a szobától, amelyben nem terjengett a tust, tiszta volt a levegő. Kelet-Közép-Európában rendszerint a szobában aludt a parasztcsalád apraja és nagyja, bár a férfiak közül többen kiszorultak a jószág mellé az ólba. A kamrát tárolóhelyiségnek használták. Ragaszkodtak tehát régi szokásukhoz, amikor alkalmasint még az egyetlen lakóhelyiségből álló, kemencével fűtött otthonuk volt a házuk, ehhez csatlakoztatták a kamrát. Délen meg nyugaton füstelvezető kandallót építve nappali állandó tartózkodásra alkalmassá tették a konyhát, sőt az ebédlőt, a szobát is. Az utóbbi lakrészt ugyanezen célból Közép-Európában kályhával fűtötték. Ez a lakáshasználat nemesi, majd városi minták nyomán terjedt el vidéken. Kelet-Közép-Európában a divat csak az újkorban érte el a falvakat. Akkoriban már sok paraszt lakott emeletes házban a Mediterráneumban. Itt a házakat a városi otthonokban kialakult szokásokat utánozva építették. Kontinensünkön északon, keleten és a sztyeppéi övezetben csak az elmúlt három évszázadban vették át a Közép-Európában szokásos lakásnormákat. Kelet-Európában általánossá vált az a gyakorlat, hogy a két helyiségből álló házat megkettőzik, az egyiket télen, a másikat nyáron lakják, és a lakrészekhez egy pitvart építenek. (Nyugat- és Közép-Európában erre a koraközépkori városokban törekedtek.) Az építkezéseket motiválta igyekezetük, amellyel megkíséreltek alkalmazkodni az időjáráshoz. Természetesen a mondott változtatások miatt mindenhol bővítették az épületek hasznos alapterületét (ami 40-60 m

2 között szabványosodott), néhol még emeletet is építettek, bár a többszintes házakban a lépcsőház, másutt (a földszintes épületekben) a tornác építése nem javított a helyzeten, inkább csak a munka-, néhol a költségráfordítást növelte. Mindent egybevetve, őseink úgy építkeztek, hogy végül is napjainkban - a népi műemlékeket osztályozva, majd kiegészítve tudásunkat az ásatásokból származó ismeretekkel - két nagy épületcsoportot különíthetünk el egymástól. Úgy is mondhatnám: a népi építészet európai történetében két szakasz állapítható meg. Az első