Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

SZILÁGYI MIKLÓS: A népi iparművészet és a néprajzi muzeológia

minden egyes műtárgyba belesűrűsödött művészi szándékok és ideológiai, politikai megfontolások összetett voltát. 2. Ahogy a Néprajzi Múzeumban a „minőség" védelmével megindokolt arisztokratikus tartózkodás ellenére mégiscsak egybegyűlt „új népművészeti" anyagot is alapadottságként célszerű figyelembe venni. Tudatosítanunk kell tehát, hogy a mindeddig csekély értékű külön-gyűjteményként kezelt, s a honi folklorizmusnak csupán egy-két korszakát (úgyahogy!) tükröző tárgy együttes jól koncepciónak gyűjtésekkel szintén a folklorizmus kutatások forrásbázisává fejleszthető - tehát fejlesztendő. Az esetben természetesen, ha nem kezdődnek újabb meg újabb, a „klasszikus népművészetet" és a „népi iparművészetet" esztétikai értékszempontok alapján hasonlítgató viták! A magyarországi folklorizmus „mai" (persze már több mint egy évszázada „mai"!) használati- és dísztárgyakként felkínálkozó megannyi objektuma ugyanis nem - nemcsak - azért érdemli meg a kutatói érdeklődést, mert az esztétikai érték tekintetében vitathatatlanul versenyképes lett volna bármikor is. Azért inkább, mert a „népművészet az ihlető forrás" szlogennel kezdeményezett újabb meg újabb népboldogító és nemzetmentő programok sem az „esztétikai értékre" helyezték elsődlegesen a hangsúlyt. Mivel az eddigi kutatásokból ez eléggé nyilvánvaló - eleinte az arisztokrácia, a polgárság környezetkultúrájának „megmagyarosítására", a „népinek" a „nemzeti" műveltségbe integrálására, ezzel együtt (és folyamatosan) a néptömegek megélhetési gondjainak enyhítésére, utóbb az „ős-egyszerű" formaalakításra, az amatőr művészkedés népi és nemzeti tartalmára került az igazi hangsúly, a népművészetet mint sajátos művészi minőséget felmutató „esztétikai érték"-szempontokat pedig amúgy is a mindenkori művész- és tudósközvélemény alakította, formálta korszakspecifikussá, a fetisizált „népművészeti érték"-fogalomtól való eltávolodás, az „egyéb" értékek felfedezése, tudatosítása nem látszik túl nehéz kutatói feladatnak. A jövendő folklorizmus kutatások „hozadéka" pedig ennek a sokféle (s az „esztétikait" olykor hatástalanító) értékszempont társadalomtörténeti és mentalitástörténeti igényű értelmezése lehet. 3. Lehetséges persze, hogy ezek a koncepciózus fejlesztés révén - reményeim szerint - az eljövendő folklorizmus kutatások „forrásbázisává" tehető gyűjtemény egységek olyanok maradnak, amilyenek bármiféle „átprofilírozást" sürgető javaslat eleve illuzórikus, mert egy meglévő rendszert talán a hatalmi szó mozdíthat ki az önmozgás automatizmusából, egy jámbor óhaj aligha. Ha valóban így értékeltetik, amit eddig mondottam, akkor is megmarad a néprajzi muzeológia feladatának a „népi iparművészeti" tárgykészlet integrálása. Bármennyire „a terepen gyűjtött tárgyakhoz képest csupán másolat bármelyik népi iparművészeti tárgy" tartalmú fanyalgással a gyűjteményből való kirekesztés álláspontjára helyezkedjék is az igényes muzeológus, azt be kell látnia, hogy a „hiteles" (legalább illúziót keltő) másolatot kiválóan fel lehet, olykor, mert az „eredeti" a végső pusztulásnak lenne kitéve, fel kell használni a kiállításban. Már pedig ez sem maradhat említetlenül - ma már jószerével csak a szakmájukat magas szinten művelő népi iparművészek által birtokolt hagyományos technikai-technológiai képesség és készség lehet a garanciája a múzeumi kiállítás céljára felhasználható, az „eredetivel" azonos látványértékű másolat elkészítésének!