Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

IFJ. KODOLÁNYI JÁNOS: Múzeumi néprajzi gyűjteményeink fejlesztése

felé, találhatók kezdeményezések más vidékeken, más múzeumokban is. A 20. század első felében létrehozott, valamint fejlesztett gyűjtemények iránt az volt az igény, hogy a tárgyak „régiek" legyenek. Sokszor kaptunk a múzeumban olyan kérdést, hogy a látható, netán kézbe is vehető tárgy milyen régi? A kérdés egyik magyarázata az, hogy a múzeumot sokak szemében a régészeti feltárásból való lelet határozza meg. A régészetben nagy jelentősége van a lelet korának. Természetesen a néprajzi tárgy korának is van jelentősége, ám nem olyan, mint a régészetinek. A gyűjtő sokáig nem kapta feladatul a tárgy korának a meghatározását, feljegyzését. Tudományos feldolgozáskor sok öszszehasonlító vizsgálat döntheti el egy-egy műtárgy hozzávetőleges korát, hiszen a néprajzban nem alkalmazzuk azokat a kormeghatározó eljárásokat, amelyeket a régészetben. A második világháború utáni múzeumi néprajzi tárgygyűjtés és feldolgozás a korábbiaknál nagyobb gondot fordított a tárgyak korának a megállapítására. Vizsgálni kezdte a készítés idejét (még az átalakításáét is), a használat idejét. Nyomozta a készítő nevét is. Tehát igyekezett feltárni a készítés körülményeit. Sajnos, a korábbi gyűjtésekből származó tárgyak esetében, adatok hiányában, a kormeghatározó kísérletek sikertelenek maradtak. Múzeumainkban eljött az az idő, amikor egyre sűrűbben igyekeztek évszámmal ellátott tárgyakat gyűjteni. Észrevették a kutatók, hogy a tárgyakon gyakran lehetett évszámot találni, akár a készítés, akár az ajándékozás vagy eladás idejére érthetően. Az évszám leginkább a készítés idejét jelölte. A néprajz történettudománnyá válásával a műtárgyak történeti forrásértéke előtérbe került. Akár a Néprajzi Múzeum, akár a vidéki múzeumok gyűjtői szerencsés körülmények között sikerrel fedeztek föl és szereztek meg évszámos tárgyakat. A gyűjtőtevékenységnek azokban az éveiben szép számmal kerültek datált tárgyak a múzeumi gyűjteményekbe. Adatok hiányában nehéz megítélni, hogy a gyűjtők milyen pontosan tettek eleget a nyilvántartási előírásoknak a műtárgy készítése, használata idejének megállapításában és feljegyzésében. Szintén a második világháború utáni időkben nőtt a kutatók érdeklődése a társadalmi háttér iránt. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a földművelők társadalma nem egységes, rétegekre tagozódik. A szemlélet voltaképpen nem volt merőben új, hiszen a magyar néprajz korábban is közel volt a szociológiához. 1938-ban a Táj- és Népkutató Központ kiállításának előkészítői, rendezői között is voltak néprajzkutatók. Maga a kiállítás is a tudományszakok közül a néprajzban keltett nagy érdeklődést, már csak azért is, mert középponti témája az ún. „földkérdés" volt. A magyar néprajz érdeklődéssel ismerkedett meg GUSTI román professzor szociológiai iskolájával, alkalmazta is a tanításait. A második világháború után új hangsúlyt kapott a szociológiai, s megváltozott a magyar falusi társadalom szemlélete. Jóllehet a Néprajzi Múzeum kutatásaként jelent meg, országos hatásúvá vált a monografikus igényű tiszaigari gyűjtő- és feldolgozó munka. Munkaközösségbe tömörült kutatók végezték Tiszaigar „proletár falu" vizsgálatát. Kinek-kinek tanulmányban kellett összefoglalnia ismereteit. A kutatás tárgy gyűjtéssel is társult, a gyűjteményt a Néprajzi Múzeumban ki is állították, sőt, Tiszaigarban falumúzeumot is létesítettek. A munka torzó maradt, mivel sem a tanulmányok kötete, sem a belőlük írt összefoglalás nem jelent meg soha. Ilyenformán a vállalkozásnak hosszú időn át csak az a tanulsága volt, amely jelentésekből állapítható meg. Az utóbbi években több szerző munkája megjelent ugyan, de a kutatás muzeológiai tanulságai teljességükben ma sem ismertek. Első szabadtéri múzeumunknak tekinthető a balassagyarmati Palóc ház. A balassagyarmati múzeum szomszédságában kerestek neki helyet, ott építették föl 1932-ben. Az együttes berendezett lakóházból, valamint gazdasági melléképületekből áll. Az első táji szabadtéri múzeumot, a Göcseji Falumúzeumot Zalaegerszegen építették föl. Göcseji portákat, lakóházakat, valamint gazdasági épületeket helyeztek át. A kiválasztott építményeket megvásárolták, lebontották, majd a múzeumban kijelölt helyen újra felépítették. A Falumúzeum berendezésére gyűjtött tárgyakkal, valamint a zalaegerszegi múzeum gyűjteményéből kiállításra kiemelt tárgyakkal rendezték be. Ezt követte Szombathelyen a Vasi Múzeumfalu, a zalaegerszegihez hasonló módon áttelepített épületekkel. A harmadik táji szabadtéri múzeumot a nyíregyházi Sóstón építették, illetve építik föl. Az építményeket erre a célra gyűjtött tárgyakkal rendezték be. A negyedik az ópusztaszeri nemzeti parkban valósult meg a Csongrád Megyei Múzeumi Szervezet munkájával, berendezésében. L. Szabó Tünde 1974-ben készítette el a Szennai Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény tervét. Felépítése közben gyűjtötték öszsze a berendezéséhez használt tárgyakat.