Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

SZENTGYÖRGYI VIKTOR: A „Földbeásott lakóház"

nyokból jól ismerjük. Ezek közül elsősorban a Tolna

37 és a Szabolcs

38 vármegyéből származó adatokra támaszkodtunk. (Itt kell megemlítenünk, hogy a néprajzi analógiák feltárásában segítséget kaptunk SABJÁN Tibor építésztől, aki a korábban már többször említett szarvasgedei rekonstrukciót vezette.) Nos, a néprajzi párhuzamok tanulmányozásakor azonnal feltűnik, hogy a földdel borított épületek meglehetősen sok szarufával rendelkeznek. A szarufák közötti távolságra összesen három adatot találtunk, melyek a következők: 40, 50 és 80 cm. Ez az érték persze erősen függ a fedés vastagságától és a szarufák teherbírásától. Utóbbit elsősorban az szabja meg, hogy a szarufát milyen fából (fenyő, fűz, tölgy stb.) készítjük és milyen vastagra faragjuk. A szarufák között hagyott távolságra vonatkozó fenti három adat Szabolcs vármegyéből származik. Mindhárom esetben a szarufákra keresztben (tehát vízszintesen) napraforgógórót (szárat) fektettek, melyet szalmával borítottak be. A szalmaréteg vastagsága 35-70 cm között volt (összenyomott állapotban). Erre került a földréteg, melynek vastagsága 30-40 cm. A Szabolcs vármegyei gyűjtésekből azt is megtudhatjuk, hogy az apagyi földdel borított épületek esetében a napraforgószárat náddal helyettesítették. A nádréteg vastagsága 2-3 cm volt. (Meg kell jegyeznünk, hogy a nádrétegre megadott 2-3 cm vastagság erősen kétségbe vonható: a földréteg megtartásához véleményünk szerint ennek sokszorosa szükséges.) A Tolna vármegye kezdetleges épületeivel foglalkozó tanulmány egy olyan csőszkunyhóról számol be, amely fedésének legalsó rétegét falombokból készítették (ez helyettesítette tehát a napraforgószár-illetve nádréteget). A lombokat itt is szalmával és földdel borították be, a tetejére azonban még gyöpszint (gyöptéglát) is telepítettek. A „földbeásott lakóház" fedését a felsorolt analógiák alapján a következő módon oldottuk meg. A szarufákra keresztben egy réteg nádat fektettünk. Meg kell jegyeznünk, hogy a tetőváz elkészítésekor nem követtük a „néprajzi útmutatást": a rekonstruált épület szarufái között hagyott távolság néhol az 1 m-t is meghaladta. A nádréteget viszont vastagabbra, mintegy 20 cm vastagra készítettük. Az aprócska „földbeásott lakóház" azonban megtanított bennünket arra, hogy a népi építkezésben évszázadok óta őrzött tapasztalattal nem érdemes vitába szállni. Az általunk készített tető váz az első télen (1997-98 telén) megadta magát a földborítás súlyának: két szarufa is eltörött. Ezzel kapcsolatosan két gondolatot kell megjegyeznünk. Az első az, hogy sokkal erősebb tetővázat építettünk volna, ha a szarufákat a korábban felsorolt fafajok helyett egyöntetűen keményfából akácból, vagy Árpád-kori körülményekben gondolkodva pl. tölgyből - készítjük el. De erősebb vázhoz jutottunk volna akkor is, ha több szarufát beépítve azokat egymáshoz közelebb helyezzük el (mint ahogyan az a néprajzi adatokból elég egyöntetűen ki is olvasható). A másik megjegyzésünk ezzel szemben pozitív és a továbbiak szempontjából igen lényeges is: mint ahogyan minden rosszban némi jó is akad, a „földbeásott lakóház" arra is megtanított bennünket, hogy a megrogyott tetővázat hogyan javítsuk meg, a törött szarufákat miként pótolhatjuk, mégpedig az épület tetőzetének megbontása (legalább részleges szétszedése és újbóli összerakása) nélkül. A szarufák cseréjének, illetve utólagos beépítésének problematikájáról később még szólunk, egyelőre legyen elég annyi, hogy 1998 tavaszán két törött és egy készakarva tönkretett szarufa helyett 5 újat, 2000 tavaszán pedig még kettőt építettünk be. Lényeges továbbá az, hogy a szarufák utólagos beépítésének „korabeli módszere" igen egyszerű: annyira gyors, hogy sem munkában, sem időben nem éri meg a tető váz felállításakor felhasznált faanyagot a távoli erdőkben keresgélni és a szállítás nehézségeivel megküzdeni csak azért, hogy a szarufákat keményfából, mondjuk tölgyből készítsük el. Minden bizonnyal helyes úton járunk akkor, ha a szarufákat azokból a fákból készítjük el, amelyeket az épület közvetlen közelében, vagy az első erdőben minden nehézség nélkül össze tudunk szedni. A szabályozatlan nagy folyók végeláthatatlan tocsogós nádasainak, gyékényeseinek napsütötte apró magaslatán álló szállás épületeinek alkatrészeit tehát nem a távoli tölgyesek vagy bükkösök hosszú életű kiváló fái alkothatták, hanem a göcsörtös, görbe füzek... De térjünk vissza a tetőfedéshez. A szarufákra fektetett nádat szalmával, majd földdel borítottuk be. Utóbbi két réteg vastagságával igyekeztünk a felsorolt néprajzi analógiákhoz igazodni. A tervezéskor úgy gondoltuk, hogy a három réteg felhordását egyszerre is el tudjuk végezni. Valahogy úgy képzeltük el, hogy a nád és szalmaborítást elkészítjük a földtől számítva úgy 50-60 cm magasságig, majd azonnal beterítjük földdel. A leterített földréteget megtaposva és a tetején kialakuló keskeny járófelületre felmászva újabb fél méter nád és szalmaréteg rakható le, melyet megint beterítünk földdel. Az egyre magasodó földréteg hátán (annak tetejére) mindig felmászva és azon egyre