Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

SZARVAS ZSUZSA: Lamminaho. Hogyan lesz egy működő gazdaságból múzeum?

1. ábra. Lamminaho családfája (Forrás: SIHVO, Pirkko 1996. 14.) ló módon - rendkívül nagy számban maradtak fenn, amelyek sokban segítették a kutatómunkát. A legkorábbi 1761-ből származik, amikor a terület tulajdonosa Wasilius Lamminparras volt, s a legrégebbi - még ma is álló - épületek is ebből az időszakból eredeztethetők. 1869-ben, amikor ezen a területen befejeződött a tagosítás, Lamminaho területéhez közel 375 hektár tartozott (ami a tényleges nagyságról nem sokat mond, hiszen ebbe erdő, legelő és kihasználhatatlan mocsárterület is beleértendő). Mindenesetre a megélhetéshez pusztán a földmüvelés, illetve állattartás - mint ezen a vidéken máshol is - semmiképpen sem lett volna elegendő, s így a gazdaság életében más foglalkozások is meghatározó szerepet játszottak. Mint említettem, elsősorban az Oulu folyónak volt rendkívül sokrétű funkciója a ház lakóinak életében. A folyó, amely különböző termékek jelentős szállítási útvonala volt, természetesen a partjára épült Lamminaho gazdaságának lakói számára is biztosította ezt a csatornát Oulu felé, s innen is jelentős mennyiségű kátrányt, vajat és sózott lazacot szállítottak a városba. Miután a tanyaegyüttes a folyónak olyan szakaszán helyezkedett el, ahol a két vízesés között egy csendesebb rész volt, alkalmas volt arra is, hogy a hosszú úton lévő hajósok itt kiszálljanak, megpihenjenek a további utazás előtt. Ezáltal Lamminaho egyfajta fogadó szerepét is betöltötte, s miután sokan megfordultak itt, a szűkebb terület bizonyos mértékű központjává is vált, ahol a hírek, információk is kicserélődhettek. Az Oulu folyó nemcsak helyi, hanem finnországi viszonylatban is rendkívül jelentős halászati területnek számított, ez jelentette az itteni megélhetés egyik legfontosabb forrását. Korántsem csupán az élelem kiegészítéséhez szükséges halászatról volt szó, hanem a kerítőhalászat révén nagy tételben folyt a lazachalászat, s a 19. század végén már lazactelepítéssel és neveléssel is foglalkoztak.

3 Az 1880-as évektől kezdve a halászathoz szorosan kapcsolódott a turizmus egyik sajátos for-