Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

HOFFMANN TAMÁS: Parasztházak Európában

szak előtti időkben volt a mindennapok eseménysora, mert még mindig az elégetett fa hője szolgáltatta - konyhai tűzhelyektől a vaskohókig - a felhasznált energiát, ráadásul az építkezéseken és a szerszámkészítők műhelyeiben egyre több fát pocsékoltak el. Másrészt időt állóbb (persze jóval drágább) épületeket akartak építeni. Részint fahiányra, részint presztízsokokra vezethető vissza, ha a középkori városokban terjedt a kő- és téglaépítkezés, ennek divathulláma Itáliában és az Alpoktól északra hovatovább elöntötte a vidéki Európát is. Funkcionálisan is módosítottak az épületeken. Átalakítva a fűtéstechnikát és az épület belvilágában végrehajtott változtatások révén kicserélődött a vidék épületállománya. Ez a folyamat a középkorban indult el délről és a kontinens perifériáján (a Balkán-félszigeten, Skandináviában, valamint az orosz Északon) csak századunk második felében ért véget. A lakóházak alaprajzi és funkcionális változtatásai (mindenekelőtt közös fedél alatt megvalósított építésük a gazdasági épületekkel), nemkülönben az emelet (vagy emeletek) felhúzása szinte függetlenedett az új építőanyagok (főként a tégla) alkalmazásától. Itáliában a 13. század óta építettek a parasztok számára téglaépületeket, Hollandiában valamivel később. A 16. században a falusi téglaépítkezés Angliában mindennapos látvánnyá vált. A hollandok ekkor már téglát exportáltak Angliába. Persze korunk ipari civilizációjában mindezek a tényezők és a velük kapcsolatos emlékek a múlt tanulságaivá lettek, nem a kisemberek gondjai többé, mert megszűntek a hagyományos építészeti kultúrát meghatározó okok: 1) a technológiai tudás önállósította őket az építőanyagok megválasztása terén, egyre jobban eltávolodtak tehát környezetükhöz való kényszerű kötődés határától, 2) másrészt a parasztok azon igyekezete is sokat vesztett erejéből, hogy fogyasztási kultúrájukat egy rendi társadalom nem paraszti rétegei által szolgáltatott példákhoz igazítsák. A biológusokkal ellentétben (akik az ember anatómiáját a majoméból vezetik le) a kultúrhistorikusok azt vallják, hogy a 19-20. században megvizsgálható háztetemekből kikövetkeztethetők a régebbi típusok. Ugyanők azt is állítják, hogy a komfort és a statika terén végrehajtott újításokat megelőzően olyan lakóházakat építettek mindenütt, ahol ember és állat közös fedél alatt kapott helyet. Ráadásul ezekben az építményekben a lakók sütöttek és főztek ugyan, sőt mindannyian melegedtek is, de nem tudták megoldani a ház padlószintjén égő tűz füstjének elvezetését. Kormosak és füstösek maradtak. Kivált azok nélkülözték a kényelmet és a tisztaságot, akik veremépítményekben laktak, hiszen egy-egy ilyen - öt-hat ember által lakott - ház alapterülete sehol sem haladta meg a 10-12 m

2-t. Voltak persze kivételek is. A Földközi-tenger medencéjében már az i. e. II. évezredben sok helyütt olyan lakásokat építettek kőből, amelyek mellett kőből rakott ólak és magtárak kisebb tömegű építményei is sorakoztak, úgyhogy az itt lakó parasztoknak sikerült funkcionálisan különválasztani egymástól az egyes épülettípusokat. Ugyanígy jártak el a kelet- és észak-európai fenyőövben. Ezen a periférián az elmúlt két évezredben (majdhogynem a 17-18. században bekövetkezett változásokig!) fenyőtörzsekből rovott kis épületek sorakoztak egymás mellett egy-egy parasztudvaron, az ilyen épületegyüttesekből állt elő a parasztgazdaság és néhány gazdaságból a falu. Idővel (talán a 16-17. század óta?) a parasztok rájöttek arra, hogy takarékoskodhatnak az építőanyaggal, ha a kis épületeket csatlakoztatják egymáshoz, legalább is a lakóháznak számító - kemencével fűtött - épületet és az állatok ólját közös fedél alatt állították fel. Ekkor még nem tekintették szükségesnek a kémény építését. A kontinens másik végében, a kelta hagyományú Bretagne-ban is olyan beosztású lakóházakban laktak ez idő tájt a parasztok, hogy az ember és az állat - válaszfal nélkül - közös fedél alá került egy 10-12x5 m alapterületű házban, de nekik nem volt kemencéjük vagy kályhájuk, ők ugyanis - a kelták egykor jóval nagyobb területen megvalósított lakáskultúrájának hagyományait ápolva utolsó képviselői voltak a prehistorikus építkezési szokásoknak. A breton parasztok közül sokan még a múlt században is a ház padlószintjén raktak tüzet, ott főztek és annál melegedtek. Ők sem építettek régebben kéményt vagy csak tustfogó kürtőt házukra, de a 19. században már mindenki nélkülözhetetlennek tartotta ezt a berendezést. A füstelvezető nélküli építkezési mód általános volt a középkorban Közép-, Kelet- és Észak-Európában, sőt az ember és az állat még majdnem mindenütt közös fedél alatt lakott. A parasztok mindössze arra törekedtek, hogy az istállót egy fallal elválasszák az emberi lakásra kialakított házrésztől. Ennek eredményeként sok olyan parasztház épült a 13-16. században, amelyben a paraszt lakóhelyiségét egy folyosó (vagy szerszámok és élelmiszerek tárolására használt kamra) választotta el az épület másik végében kialakított istállótól.