Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

SZENTI TIBOR: A hódmezővásárhelyi hagyományos épületek falai és építőanyagai

ívű széles lyukat fúrtak, majd összefordítva kerek átmérőjű füstjáratnak, természetes füstelvezető „csőnek" szolgált (13. kép). A vályogfalat úgy építették, hogy az elegyengetett és ledöngölt földre rakni kezdték a vályogtéglát. Külső- és tartófal esetében két-, választófal esetében gyakran egysorosán. Minden vályogsora és vályogtégla közé törekes földmasszából készült, híg kötőanyagot raktak és erre újabb vályogsor került. Ezt a folyamatot mindaddig ismételték, amíg a kívánt magasságú fal elkészült. Tanyaépítésnél sok eszközt nem használtak. Legtöbbször a kötőanyagot is a keverőlapáttal vitték a vályogsor tetejére, és egy erre alkalmas, fogantyúval ellátott deszkadarabbal elsimították. A legfőbb építőeszköz a szemmérték és a kéz volt (14. kép). A vályogból épült tanyafal rendkívül erős, masszív, jó hőszigetelésű volt. Amikor a tanyarombolás során a gépek a falakat ledöntötték, azok szinte egészben dőltek el, nem omlottak szét. Évtizedek során „egybe kövesedtek" (15. kép). Az ősszel megkezdett tanyabontást az időjárás mostohára fordulása miatt nem mindig tudták befejezni. A falról a mész és vele a vakolat ugyan leomlott, de az eső, szél, nap hatására a szabadon kimaradó vályog felső rétege szinte egybemosódott és „összekövesedett". Az ilyen falat azután tavasszal még nehezebb volt szétlökni és beszántani (16. kép). Mivel a vályogtégla jól faragható volt, a szögletestől eltérő formák megépítésére is használták. Elterjedt volt pl. a kerek ólak építése vályogból. (Gorzsán találtunk egy házőrző eb befogadására szolgáló, kis kerek kutyaólat is.) Ugyancsak elterjedt volt a kerek formájú üstházak építése is (17. kép). Az udvaron, a tanyaház bejárati ajtaja mellé, közvetlenül a külső falhoz, néhány sor széles és magas vályogtéglát raktak. Betapasztották, majd fehérre meszelték. Ezt a tömör földpadka padként szolgált (18. kép). Elsősorban az öregek ültek ide beszélgetni. A vert fal Minden vert fal esetében közös volt a technológiának az a része, hogy a fal mindkét oldalán zsaluzatot használtak. A modern csúszózsalus betonépítkezés napjainkig hasonló módszerrel dolgozik. A parasztember így építette a vert falú tanyáját: 1. Az építésre kijelölt helyet lenyeste, elegyengette és furkóval tömörítette. Alapnak nevezhető, tehát talajfelszín alatti építés nem volt. 2. A fal szélességének (átlagban 60 cm) megfelelően, egymással szemben farudakat vert a földbe. Ezek tartották a közéjük eresztett két deszkaszálat, amelyek mint „vályúk" szolgáltak a közéjük tömörítendő földnek. Az oldalés közfalak egyszerre épültek. Az ajtó- és ablaknyílásokat kihagyták, és később ide kötötték be a fatokokat. Felettük áthidaló deszkát építettek a falba. 3. Az előkészített zsaluzatba hordani kezdték a földet. Ettől kezdve viszont már alaposan eltérhetett az alkalmazott falrakási technológia: a) A kitermelt földet azon mód a zsaluba öntötték, ledöngölték, meglocsolták, szalmát, polyvát, gallyat, száraz nádat, sást szórtak a tetejére és ezeket a nedves földbe sulykolták. Egy terítés vastagságát mindig az itt alkalmazott, élére állított deszkaszál magassága határozta meg, amely nagy átlagban 28-32 cm között váltakozott. Amikor egy réteggel elkészültek, kicsit szikkadni hagyták, majd a deszkaszálak alsó szélét az alakuló fal tetejéig fölhúzták, madzaggal, dróttal a rudakhoz rögzítették és a következő terítések hasonló módon, mindaddig folytatódtak, amíg a kellő falmagasságot elérték. Ez általában 2,5-3 m magas volt (19. kép). b) Mielőtt a gödörből kitermelt földet a zsaluba borították, meglocsolták, így biztosították az eleve szükséges nedvességet. A kötőanyagot a fentebb említett módon, a ledöngölt föld tetejére szórták, lesulykolták és következett az újabb földterítés (20. kép). c) A földet a gödörben ásónyomnyira föllazították, majd a kötőanyagot lapáttal belekeverték, jól összegyúrták és ezt a vályogtégla alapanyagához hasonló keveréket talicskával a zsaluzat közé borították. Szikkadni hagyták, ledöngölték és ezt követően vagy közvetlenül rájött a következő földréteg, vagy a tetejére erős ágakból, vékony lécekből még egy kötőréteget szórtak és ezt a falba döngölték (21-22. kép). A tanyabontások során több érdekes megfigyelést sikerült tennünk. Korábban már beszámoltunk arról, hogy a parasztemberek Kopáncson, a vert falú épületek falába - az itt szinte minden dombon megtalálható - neolitikumi és