Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)
ZENTAI TÜNDE: A földön alvás szerepe az újkori népi lakáskultúrában
kai inkább a visszaesés, szerencsés esetben a középkori színvonal megőrzése lehetett jellemző. A török hódoltság alatt élő lakosság körülményeiről tanulságos felidéznünk Edward BROWNE útirajzát. Az angol orvos 1669-70-ben járt Magyarországon, és följegyezte, hogy: „A ki ezen a vidéken utazik, azt hiszi, hogy más világba érkezett, ugyanis Győrön és Komáromon túl, már minden különbözik és elüt a nyugati országoktól. Innen kezdve már nem látunk többé... kalapot, keztyüt, ágyat." Majd leírja, hogy: „Magyarország legnagyobb része és Ausztria közt, nagy különbség létezik. A tatárok és törökök, a legutóbbi háborúban csaknem minden várost fölégettek vagy ki fosztottak;...Sok házban alig mernek bútort tartani, már az is sok, ha a házigazdának ágya van." 8 A 16-17. századi állapotok megismeréséhez elsősorban a levéltári forrásokra, az ikonográfia és a nyelvészeti kutatások eredményeire támaszkodhatunk. A képi ábrázolások nélkülözhetetlen támpontul szolgálnak a bútorok fejlődésének tanulmányozásához, szűkebb témánk, a földön alvás szempontjából azonban kevés útbaigazítást nyújtanak. A földön fekvést leginkább a Jézus születését megjelenítő képeken figyelhetjük meg. Az ábrázolt esemény azonban korántsem tipikus, mindennapi élethelyzetet örökít meg, hiszen Mária és József idegen szálláskérők. Az ismeretlen vendégnek pedig, ha befogadják, évszázadokkal később is rendszerint a házon kívül, rossz időben általában az istállóban adnak helyet. A földön lévő fekvőhely képi dokumentálása népi környezetben minden időben elégtelen. A fényképezés korából, például, nincsenek fotóink a még széles körben előforduló ház földjén vetett ágyakról. A 16. században főúri körökben a gótikus és reneszánsz asztalos készítette mennyezetes, superlátos (függönyös) ágy van divatban. 9 Az 1503. évi velencei diplomáciai jelentésben ugyan az olvasható, hogy a magyarok a földön alszanak, 10 a megállapítás azonban a korabeli adatok tükrében még a köznép esetében sem fogadható el általános érvényűnek. Cáfolni látszik például Heltai Gáspárnak az elszegényedett gazdafiúról szóló meséje, amelyben 1556-ban a bútorok közt ágyról is ír. 11 Az ágyállvány jelentésű „bethspan" szerepel továbbá egy Keresztényfalván (Neustadt, Brassó m., ma Cristian) 1572-ben fölvett szász hagyatéki osztozkodási jegyzőkönyvben 12 stb. A társadalom felső rétegeinél a földön alvás már meghaladott, alkalmi gyakorlat. Erre utal Beyczy Ambrus 1570-ben Batthyány Boldizsárnak írt levele, amelyben a szállás kényelmetlenségeit egy régi, humoros szólással érzékelteti: „Wgyan wolth dolgom mynth az ky zarándokok Romából jewnnek wolth regen in proverbiis mongyak wala, táskánkból comedit, palaczkwnkbol bibit, pad alath dormit, megys plaga de leth". 13 Ahogy haladunk lefelé a társadalmi ranglétrán, úgy találkozunk egyre gyakrabban a földön alvás szokásával. A falusi papok otthonában az ágybútor és a földön vetett ágy még jól megfér egymással. Dobokay Mihály németi prédikátor 1587-ben Füzesen, lelkésztársánál tett látogatásáról írva említ egy lábbal rendelkező padszéket, „azkin fekszem vala" és megjegyzi, hogy a házigazda szolgálója, fiai és öregebbik leánya „a földön feküdtek" és „a lazsnakba beburkolóztak". 14 Az alvási szokásokban megnyilvánuló társadalmi különbségekre az inventáriumok is fényt vetnek. A Bazin várában 1586-ban összeírt javak leltárából például kitűnik, hogy az „wdwar byrosagh hazában", az „irodaházban" és a „kápolna zobaban" is volt egy-egy „nozolya", de a „swteo zobaban" csupán „mathracz kyn az Pyntherek halnak" és hozzá „lasnak". 15 A 16. századi földön vetett ágyak emlékét leginkább az erdélyi levéltári források őrizték meg. Kolozsváron 1593-ban a vendégnek „derékalt" tesznek a földre. 16 Az ágyazás helye változatos, különösen, ha a fekvőhely idegennek készül. 1596-ban Udvarhelyszéken „nekem az zobaba es Leorinchj Péternek az Kis erezbe chinalanak agiat", 1568-ban Kolozsváron „estve agiat vete nekem az pituarba". 17 Az utóbbi ágyak is föltehetően a földön fekszenek, hiszen még a elkövetkező évszázadban sem találunk bizonyítékot a pitvarban és az eresz alatt fölállított állandó ágyakról. Az egykorú följegyzések az alvóhelyek között örökítik meg a padlást is. Egy Kolozsváron 1582-ben lefolytatott boszorkányper jegyzőkönyvében olvasható, hogy kassai Kalmár Tamásné Borbála vádlott a vejét késő éjszaka kizárta a házból, „...és felmentek az barátjával az ház heára, hogy ott háljanak." 18 - minden bizonnyal a földön. 1584-ben egy kolozsvári zsellérasszonyról följegyezték, hogy neki állandó alvóhelye a padlás. „... ő nem hált az szobába, hanem az ház héjára ment éjjel, maga nehéz ember volt és ott hált." 19 A tanú megfogalmazásából érezhető, hogy az állandó padláson alvás némileg szokatlan lehetett a korabeli Kolozsváron. Az ágyak „mozgásáról" árulkodik, egyebek mellett, az a későbbi, 1633-ból származó marosvásárhelyi följegyzés, miszerint „az nenie... eo magának hol az pituarba s hol az kamarába uet agiat". 20