Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)
HÁLA JÓZSEF-MÉSZÁROS BORBÁLA : A budafoki barlanglakások
A barlanglakók és a barlanglakások - a visszaemlékezések tükrében Az általunk közölt és idézett forrásokat, a 19. századi, gyakran romantikus színezetű cikkeket és a 20. század első felének szociografikus és politikai írásait érdemes összevetni a Budafokon feljegyzett, az utóbbi 60-70 évre vonatkozó viszszaemlékezésekkel, 127 a „szóbeli történelem"mel, mert sok tekintetben árnyaltabbá teszik a barlanglakókról és a barlanglakásokról a fentiekből kirajzolódó képet. Ha a korabeli munkás életmódra, a nagyipar felszívó ereje következtében a városba és környékére áramlott munkásság életkörülményeire gondolunk (zsúfolt és egészségtelen lakások, csatornázatlan munkásnegyedek a főváros környékén stb. 128 ), ez a kép nem tűnik olyan egyértelműen sötétnek, mint amilyet a századelő eléggé egysíkú, a különbségeket nem érzékeltető sajtója megrajzolt. Az autochton budafoki lakosok, leginkább a németek (akik századunkban már erőteljesen magyarosodtak) kőházai sokkal magasabb szintű lakáskultúrát képviseltek és egy más életmód is kapcsolódott hozzájuk, mint a századfordulótól kezdve beáramló, Budafok népességét felduzzasztó ipari munkásság, napszámosság bérelt barlanglakásai esetében. Ez utóbbiak, mivel egy lakó sem élt bennük, huzamos ideig (gyakori volt a nem fizetők kiköltöztetése), eléggé elhanyagoltak voltak, ráadásul ezeket a századfordulón és azt követően létesített barlanggócokat rossz minőségű kőzetrétegbe vájták, mert a „jó helyeket" a régi budafokiak akkorra már elfoglalták. Voltak lepadlózott, néhol még szigetelőfödémmel is ellátott, két szobával, konyhával, kamrával és külön az udvarból nyíló óllal rendelkező lakások, amelyeket használóik rendszeresen jobbítottak is. Ezek lakói között jobb módú iparosok, elsősorban kádárok és kőművesek és pincészeteknél vagy máshol dolgozó, kisebb státusú emberek egyaránt voltak. A bevándorlók nagy része és népes családjuk viszont kis, szoba-konyhás vagy egyhelyiséges, kőpadlós barlanglakásokba szorult, amelyeket a gyakori költözések miatt sem a bérlők, sem a tulajdonosok nem gondoztak. A tulajdonosok Budafok középrétegéhez tartozó iparosok, kereskedők voltak, akik gyakran barlanglakásokból küzdöttek fel magukat a „felszínre". Ugyanakkor több olyan tulajdonos is volt, aki együtt lakott a bérlőkkel a föld alatt (11., 15. kép). A cigányok barlanglakásai teljesen elkülönültek a németekétől (Verebes, Kőbánya), az előbbiek szinte kizárólag az Árpád utca környékén lévő nyomortanyákban laktak. A módosabb, elsősorban német barlanglakók közül sokan lenézték a század első felében érkezett bevándorlókat, de ennek ellenére előfordult az összeházasodás is: a letelepült egyedülálló férfiak német lányokat vettek feleségül. Az egykori barlanglakóknak a gyermekkorra és a fiatalságra való visszaemlékezése gyakran meglágyította és elhalványította a kemény tényeket. A beszélgetések közben az emberek el-elszakadtak a barlanglakások témájától, majd arra visszatérve elnézőbben értékelték a korábban emlegetett negatívumokat. Végül olyan megállapításhoz is eljutottak, mint pl.: „Szerényebben éltünk, de jobban szerettünk ott lakni." Egy férfinek, aki a fiatalságát kőházban töltötte, nagy álma, hogy a most elég rossz állapotban lévő mélyudvart és a belőle nyíló lakásokat rendbe hozza, olyanná tegye, amilyen az a második világháború előtt volt. A visszaemlékezések viszonylag pozitív hangulata mögül persze kiszűrődtek azok a nyomorúságos körülmények is, amelyekre a fent idézett újságcikkek is utaltak. A nagy gyermekszám és több generáció együttélése miatt még a kétszobás lakások is túlzsúfoltak voltak. A legnagyobbakra is jellemző volt a nedvesség, a magas páratartalom és a dohszag. A vizes lakásokkal és az alultápláltsággal együtt járt - a sajtó által is gyakran emlegetett - tuberkolózis és más súlyos betegség. Pl. egy egykori barlanglakónak 16, fiatal korban elhunyt testvére nyugszik a budafoki temetőben. Ezeknek a sokgyermekes, gyakran munkanélküli „egyik napról a másik napra élő" embereknek az élete sok esetben az alkoholizmusba torkollott. A barlanglakók között voltak olyanok, akik törekedtek arra, hogy fennálló falú házuk legyen a föld felett, de ez leginkább az 1940-es években valósulhatott meg, amikor a háborús konjunktúra következtében sok ember életszínvonala emelkedett. A házépítés gyakran csak egy, a mélyudvar sarkában emelt nyári konyhára, vagy a barlanglakás elé készített helyiségre szorítkozott. Voltak olyan emberek és családok is, akik nem akartak elmenni a kőházakból, az 1950-1960-as években felkínált, általában lakótelepi lakásokat nem fogadták el. így történhetett meg, hogy még az 1970-es években is éltek néhányan barlanglakásokban. A bérlők örömmel mentek a lakótelepekre, a tulajdonosok kevésbé örültek, sokan nehezen távoztak. A barlanglakók és a nem barlanglakó budafokiak közötti viszony nem volt egyértelműen po-
