Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

HOFFMANN TAMÁS: Parasztházak Európában

füstelvezető kürtőt) és a tűzhely átmelegítette a falat, az pedig a szobát vagy a hálókamrát (néha mind a kettőt). A kályha nyugaton inkább presztízsérték volt, mint szükséges berendezési tárgy. Keleten viszont a falvakban alig tartottak rá igényt a modern időket megelőzően. Az orosz muzsik még századunk elején is a kemence tetején aludt, felesége pedig a lakóhelyiségben épített kemence szája előtt emelt tüzpadon és magában a sütőalkalmatosságban főzött. Magyarországon ugyan a 16. században az Alföldön szoba, konyha, kamra tagolású házakat építettek és a szobát kályhával, majd annak kontárok által készített utánzatával „búbos kemencével" fűtötték, de Nyugat-Magyarországon, északon, a mai Szlovákiában és keletre, Erdélyben még a 19. század második felében is sokan ragaszkodtak a négyszögletes kemencéhez. Ennek a monstrumnak a lakóhelyiségben volt a tüznyílása, a füst egy kürtön jutott a padlástérbe vagy - a tetőt áttörve - a szabadba. Mindebből következően, az emelet, a kályha és a szoba a falusi lakásviszonyok átalakulásának döntő tényezője, de korántsem állítható, hogy egymás nélkül ne alkalmazták volna egyiket vagy másikat a különféle európai tájakon, a parasztházak építésekor, az elmúlt több mint félezer év során. Dél-Európában (elsősorban Itáliában) például a vidék népe már a 16. századnál korábban is épített emeletes lakóházat. Itt a megoldás kulcsát a toronylakó nemesek és sok helyütt - a városlakók polgári rangú szomszédainak házait építő - mesteremberek adták a parasztok kezébe. A 13. századtól kezdve gyakorta megesett, hogy a túlzsúfolt városokból az elöljáróságok kitelepítették a dologtalan lumpen elemeket a városi közlegelőkre, s ott paraszti léten kívül más alternatíva nem nyílott számukra. Minthogy a városban emeletes házban lakott legtöbbjük, új otthonuk is egykori házuk mintájára épült. A tehetős parasztok is jobb minőségű házakat akartak. A városok - túltermelési válság következtében - munka nélkül maradt mesterembereit fogadták meg. A vidék új parasztházának földszintje istálló és szerszámoskamra, a házhoz ragasztott lépcsőn lehet felmenni a konyhába, s onnan a hálókamrába. A toszkánai hatóságok 16. századi aktáiban sok vidéki házat írtak le, sőt le is rajzoltak. Az iratokból kitetszően a kétszintes házak hasznos alapterületének méretei nem haladják meg az 50 m

2-et. Persze épültek nagyobb parasztházak is, de funkcionálisan ezek sem tértek el a mondottaktól. A középkor gazdasági átalakulásának jelentőségét illusztrálja, hogy a 15-16. századtól ilyen lakóházak terjedtek el mindenütt a mediterrán tájakon. Noha a gazdaság fókusza Északnyugat-Európába tolódott ebben az időben, mégis az Ibériai-félszigettől Szicílián át egészen a kis-ázsiai partokig és a görög szigetekig, nemkülönben a Liguri-tenger, valamint az Adria mellékéig ez lett az uralkodó rendszere a hagyományos parasztházak építésének. Tekintve, hogy a klíma enyhe, sosem volt bajuk a fűtéssel, tehát nincs is kályhájuk és a szoba kialakítására is csak ritkán törekedtek. Persze azokban az épületekben, amelyeknek nagy méreteik miatt megváltoztathatták szerkezeti beosztását, a 16-17. század óta igényt formáltak a reprezentatív helyiségre, azonfelül a hálókamrák egész sorára, valamint a ház épülettömegében kialakított istállókra és ólakra. A mondott okok folytán nem ritkák a 400-500 m

2 alapterületű, olykor többszintes építmények, amelyeknek időtálló anyagból épültek falai vagy oly módon, hogy az emberek (néha pedig az állatok) elhelyezésére való épületrészt fagerendákból ácsolták össze. Gyakori volt az a megoldás is, hogy a lakóhelyiségeket az istálló felett alakították ki, a földszintet és az emeletet fafödémmel választva el, amikor is az állatok is melegítették a fölöttük lakó embereket. Más megoldásokban az állati férőhelyek felett takarmány- és gabonatároló csűrt képeztek ki. Lényeges elemük: megőrizték azt a szokást, hogy házukban a szoba és a konyha egymás mellett legyen, továbbá, hogy az állatok férőhelyétől egy - az épület középvonalában - haladó folyosó válassza el ezeket a földszinti lakórészeket. A rendszer képviselői tehát fenntartották a dél-európai építészet normáit és azokat a lakáshasználati tapasztalatokat, amelyeket a nemesek közvetítettek - lakótornyaik építésével - az Alpoktól északra. Dél-Európa épület- és lakáskultúrájának meglehetősen egységes képéhez mérten számottevő változatosság jellemzi a kontinens belsejének - az Alpoktól északra megvalósult - paraszti lakóházállományát. A közép- és nyugat-európai tartományokban is arra törekedtek, hogy alkalmazkodjanak az éghajlathoz, továbbá igyekeztek befogadni a vidéki udvarházakból és a városi polgárok épületeiből érkező divathullámokat. Ez utóbbira kevesebb lehetőségük volt az észak- és kelet-európai periférián a vidék népének, a nemesek itt a középkorban nem építettek tornyokat, a városodás mértéke elenyésző a többi európai övezethez mérten, és a parasztok anyagi gyarapo-