Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 11. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1997)

TELEPÜLÉS - ÉPÍTKEZÉS - Építőanyagok és épületszerkezetek

dult, hogy a pitvar került az utcafrontra, a szoba, alatta a pincével, pedig hátulra. Az ilyen házaknak ablak nélküli utcai homlokzata volt, sőt, gyakran szinte az útra simult rá a fedelük. Sajnos, a pincék építésmódjára vonatkozóan nem találtunk feljegyzést. A háznak először fundamentumot raktak, ugyanúgy, mint a rendes falat. Az alapozás olyan mély volt, ahogy a talaj megkívánta, legalább egy lábnyi. Az alapozás mélységét a telek lejtése is befolyásolta. Puha talaj esetén mélyre kellett leásni, nehogy megrokkanjon a fal. „Fél, egy, néha még másfél méter mélyre is leásunk, amíg kemény, televény talajt találunk. Akkor szakad meg a házfala, ha töltött földön áll a fundamentum" - mondta Jakab Sándor kőműves. A kőfalat mindig kőművesek rakták, a szm/ű/rakáshoz szerszám és szakértelem kellett. (Színfalnak nevezik a faragott kövekből, szabályos sorokban rakott, vakolatlan kőfalat.) Csak hozzáértő tudta megadni a falnak az egyenességet, mélységét. A falat vagy sárral rakták: földet vagy agyagot vegyítettek homokkal (poronddal)?

3 vagy malterrel (kulimánnal): mész és homok keverékével. A falazás módja a felhasznált kövek nagyságától, minőségétől is függött. A legnagyobb faragott köveket a falsarkokra rakták kötésben. A különböző vastagságú rétegekben fejtett, különböző színű, formájú kövek változatos kőfaktúrát eredményeztek. A legújabb házaknál megfigyelhető, hogy a szinte kváderkőszerú szabályos köveket úgy rakták sorba, hogy keskenyebb kövek esetén a hiányzó magasságot egy laposabb kővel pótolták. Az ablaknyílást belül mindig, kívül gyakran boltívvel váltották ki. A külső falsíkon azonban szokás volt egyetlen nagyméretű követ alkalmazni áthidalásul. A félkész épületek falait szalmaborítással védték az időjárás viszontagságai ellen. Kőfalazatú házak az 1950-es évekig készültek Kidén. Akkorra kihaltak a régi kőművesek, a kevés új lakóház ma már téglából épült. Az 1940-es években még ritkán alkalmaztak téglát Kidén. Az ekkortájt meghonosodó kéményeket, kéményfejeket is kőből rakták. Pedig a kő megítélése nem volt egyértelműen kedvező a kőművesek részéről. Horváth Ábel szerint „...a kő építkezéshez nem olyan jó, mint a tégla. Nedvesebb és hidegebb. Az is igaz, hogy nincs úgy ellátva, mint kellene. A falat lenn szigetelni kéne, csatorna is kellene, meg jó meszes malterrel kéne bevakolni, meg jó plafond is kéne... A víz eszi a meszes követ. A csepegés, a víz kimossa az aljzatot. " Faépítkezés Az 1900-as épületstatisztika adatai szerint Kidén 39, Borsán 100, Bádokon 54, Csomafáján 21 faépület volt.

54 A statisztika nem tett különbséget borona- és sövényfalú épületek között. A faépületek száma az 1940-es évekig tovább csökkent, főként Kidén, ahol a felmérés időpontjában már csak két faház létezett. Moldován György keresztfejes boronaházáról (rakófaház, rakott fal) részletes felmérés készült. Ugyancsak boronafalú a kidéi görög katolikus templom, s ilyen volt az elbontott csomafáji görög katolikus templom is. A boronafalú építmények talpgerendáit kő alapra fektették. Ha a boronafalú házak, nagyobb gazdasági épületek - az említett fahiány miatt - ritkák is voltak a Borsa völgyében, kisebb építmények, gabonások, disznóólak, kútkávák gyakran épültek ezzel a technikával, s gyakoriak voltak a boronaszerkezetű szikrafogók, cserények is. A boronafal fejlett ácstechnikáról tanúskodó változatát mutatja özv. Butka Zsigmondné gabonása Csomafáján. Az egykori Balogh-Butka-udvarház telkén álló, tölgyfapallókból fecskefarkos csapolással összeállított építmény valószínűleg a 18. század végén épült. A boronaépítkezés másik változata, a zsilipéit boronafal, gyakran előfordult a Borsa-völgyi falvakban, elsősorban istállók, csűrök, gabonások falaként. Ezek is mindig kő alapon álltak. Előfordult az is, hogy az istállós csűrnek külső körítőfalai már kőből épültek, csupán a belső osztófal volt zsilipek boronafal. Ilyen lakóépületre azonban nem emlékeztek egyik faluban sem. Arra is több adatot gyűjtött VARGHA László, hogy a csűr vagy istálló fa falazatát utóbb kőfalra cserélték a tető aládúcolásával. A faépítkezésnek a fával takarékosabban bánó változata, a sövényfalas építkezés, egykor mind lakóházaknál, mint melléképületeknél elterjedt volt a Borsa völgyében. VARGHA László számos ilyen házat, gazdasági épületet mért fel és fotózott, elsősorban Bádokon, Csomafáján és Borsán, ahol a faépítkezésnek jóval több emléke fennmaradt, mint a kőbe épült Kidén. A sövényfalú házak minden esetben talpas-vázas szerkezetűek voltak, s talpgerendájukat, talpfájukat lapos kövekre, vagy a terep lejtését kiegyenlítő összefüggő kő alapfalra fektették. A talpfába a sarkoknál, közfalaknál oszlopokat, sasokat állítottak, melyeket kihegyezett végű vízszintes karókkal kötöttek össze, s ezeket függőlegesen be-