Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)

HOFFMANN TAMÁS: Néprajzosok az alföldi lakóházakról

nem mindegy, miről folyik a vita, pláne, ha vita nincs is! Pedig a fogalmi tisztázást szűk körben kell elkezdeni! A múzeumi bemutatók úgy épülnek meg, ahogyan a szakemberek kigondolják. A szabadtéri múzeumok épületbemutatóinak sok tízezer látogatója van, az itt látható reprezentatív minták képviselik a tudomány állásfoglalásait, ebből tudja meg az érdeklődő, mit gondolnak a szakemberek a mindennapi élet és a környezeti kultúra történetéről. A múzeumi bemutatók együtteseinek érzékeltetniük kell az építkezési szokások fejlődését, s azt, hogy milyen volt a névtelen milliók lakáskultúrája, háztartásuk felszerelése, netán kulturális szükségleteik kielégítésének története. A szabadtéri múzeumi bemutató tárlat, ám kevésbé elvont, mondhatni steril módon kínálja tanulságait, mint múzeumi palotákban látható társai. Már több mint negyed százada annak, hogy hivatalból kellett foglalkoznom ezekkel a problémákkal és mindmáig tartó örömömre szolgált, hogy sokan siettek segítségemre, nélkülük nem jutottam volna semmire sem. Végül azt kellett mondanom, hogy a Kárpát-medencében lejátszódott építészettörténeti leg értékelhető változásokat akkor tudjuk bemutatni a szentendrei tárlaton, ha kétféle lakóháztípus változatait építjük fel. Egyrészt azokat, amelyek a periférián képviselik a középkor végének ide is eljutott, immár fél évezred óta hasznosított vívmányait, másrészt olyan épületeket, amelyek az ipari forradalomhoz vezető úton haladó társadalom erőfeszítéseinek köszönhetően jöttek létre. Ily módon érzékeltethetjük (és kiadványokban a látogató tudomására hozhatjuk), hogy a szomszédos nyelvterületeken csaknem hasonló folyamatok mentek végbe, s ahol ezek nem következtek be, azoknak okát illetően magyarázattal szolgálhatunk. Nyilvánvaló az épületállomány és a kultúra, de magának az intenzívebb társadalmi kapcsolatoknak cihatárolhatósága déli, délkeleti szomszédainktól, mígnem minden egyes társadalmi réteg szintjén átjárható a magyar társadalom nyugat felé, a „házvidék" kiválasztott épületei is ezt bizonyítják. Persze van egy másik megoldás is, amely esetben az energiát arra kell fordítani elsősorban, hogy minél meggyőzőbben életre keltsük a helyi történelmet, a vidéken élők kreativitásának és sokoldalúságának bizonyítékait. Szélsőségekre hajló azt is mondhatná, hogy ez esetben nem lehet látni a fától az erdőt. Van erre is már példa és a még meg sem valósított tervekből is kiderül, hogy amit ma láthatunk, az csak a kezdet. Több dolgozatot olvastam az elmúlt években, amelyeknek szerzői „elméleti és módszertani" meggondolásaikról adtak számot. Egészen egyértelműen kiderül ezekből az írásokból, hogy az általam javasoltakkal egyet nem értve kívánnak múzeumi bemutatót rendezni. Át is alakították a házak (illetve az egyes házcsoportok, az úgynevezett „tájegységek") telepítési tervét. A történelem nagy korszakainak érzékeltetésére való törekvésnek úgyszólván nyoma sem maradt benne. Meggyőződésem, hogy ez az átrendezés nem válik a múzeum javára. Ha máson nem, legalább azon érdemes volna elgondolkodni, hogy a múzeumlátogatók között egyre többen lesznek világlátott emberek. Nem szakmabeliek ők, de sok mindent láttak már, ami hasonlított mindahhoz a történelmi értékhez, amely a szentendrei múzeumban látványosság (és a nemzetközi összefüggések kézzelfogható tárgyi bizonyítéka, más szóval semmi esetre sem helyi érdekesség). A házak - reméljük - még sok évtizeden át állnak majd a Sztaravoda völgyében, de már ma is hírmondók egy letűnt világból, holott csaknem valamennyien részesei voltunk tegnapi történelmének. A holnapi múzeumlátogató már távlatból tekint a múltból itt maradt és nem kis fáradsággal megmentett értékre, melynek választékától függ: hogyan értelmezi jelentésüket?