Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)
HÁLA JÓZSEF: A rezi kőipar
A köszörükü faragásának befejező munkamozzanatai a következők voltak. Slagvésüvol és fabunkbva\ betörték a követ a középen lévő luk másik végén is (21. kép), w végül slagvésüvel és fabunkóva] lefaragták a köszörükü éleit vagy egy kődarabba mcgsmirglizXek, körbedörgöAék azokat, hogy a kő a rakodásnál és szállításnál ne károsodjon meg, az élei ne csorbuljanak, /átfogjanak ki. A kisméretű köszörűkőből egy ember, kora reggeltől estig tartó munkával, 8-10 darabot tudott elkészíteni egy nap alatt. A köszörűkő értékesítése A köszörükü értékesítésének több módja volt. Készítményük közvetlenül vagy közvetítő (kereskedő) révén jutott el a felhasználókhoz. Újsághirdetéseik alapján (amelyek leginkább a Szabad Földoen, „a magyar parasztság hetilapjá"-ban jelentek meg) levélben rendszeresen kaptak megrendeléseket. E megrendelőknek a köveket 20 kg-ig postán, utánvétellel küldték el és a helyi postán adták fel a megadott címre. A 20 kg-nál súlyosabb köveket vasúton juttatták el az igénylőknek. Ezeket pőre {o\da\ nélküli) lovas kocsival szállították a keszthelyi vasútállomásra és ott rakták vagonba azokat. Postai úton a rezi köszörűkő Magyarország minden részébe (nemcsak a Dunántúlra, hanem az Alföld távoli településeire, pl. Gödöllőre, Jászberénybe, Kecskemétre, Tiszasasra, <w Debrecenbe, Nyíregyházára stb.) is eljutott. A köszörűkövet faragó háziiparosok készítményükkel rendszeresen felkeresték a környék vásárait, illetve a Dunántúlnak Rezitől 60-80 km távolságra, 2-3 napi járásra lévő településeit (22. kép). 7 " Mivel fogata csak egy kőfaragónak volt. a többieknek fuvarost kellett fogadni, aki felibe (a haszon feléért) szállította el az árut. A két ló által vontatott kocsira 25-30 darab kisebbnagyobb méretű köszörűkövet raktak fel egyszerre. A kocsin a talpukra állított kövek alá, közé és fölé szalmát vagy szénát tettek (ez utóbbi egyben a lovak abrakja is volt), hogy azok el ne törjenek. Egy-egy településre beérve a következőket kiabálták: „Hajtóküvet vegyenek!" „Köszörüküvet vegyenek/", „Köszörűkövet, hajtóküvet vegyenek! ". „Hajtókü, köszörükü eladó!"Út közben ismerősöknél szálltak meg, ahol általában meleg ételt is kaptak (ezért pénzzel vagy köszörűkővel fizettek), egyébként leginkább kenyeret és szalonnát ettek. Addig mentek, amíg minden követ el nem adtak. Készítményük ára annak súlyától függött, vagyis kilóvá adták. Pénzért árusították vagy valamilyen terményre (búzára, kukoricára stb.) cserélték. A köszörükü ára a két világháború közötti időszakban 50-80 fillér/kg, a második világháborút követő években 2 Ft/kg, az 1950es években pedig 4-5 Ft/kg volt. Az 1940-1950-es években 20-25 kg búzát kaptak egy köszörükücvX. A köszörűkő értékesítésében fontos szerepet játszottak dunántúli (zalavári, hévízi, sármelléki, niklai) portékasok is, akikkel a rezi kőfaragók rendszeres kapcsolatban álltak. A portékások (más néven bazárosok, ringlisesek) vásározó emberek voltak, akik tavasztól őszig különféle árukkal és ringllssel (körhintával) járták a Dunántúl vásárait és búcsúit, télen pedig rezi köszörűkővel kereskedtek. Elsősorban a téli időszakban (de időnként máskor is) megjelentek Reziben (egy-egy szezonban többször is fordultak), megvásároltak 20-30-50 darab köszörűkövet, lovas kocsival elszállították azokat és némi haszonnal eladták a Dunántúl különböző településein. Arukörzetük nagyjából megegyezett azzal a területtel, amelyet a rezick jártak be készítményükkel (22. kép). A rezi kő, ahogy a faluban készített köszörűkövet a Dunántúl számos településén ma is nevezik, a múltban keresett áru, a parasztok és a különféle iparosok fontos és kedvelt szerszámélező eszköze volt és a különböző üzemek és gyárak is nagy számban vásárolták. Napjainkban is lenne rá igény, de ennek az elvárásnak, a kőipar lehanyatlása (talán végleges megszűnése) miatt, a rezi kőfaragók már nem tudnak megfelelni.
